Felhőn ülő, Földön lakó

Felhőn ülő, Földön lakó

Sosem ismertük egymást. Talán néhányszor elsuhantunk egymás mellett az iskola folyosóján saját gondjainkba merülten, de ha meg is történt, nem emlékszem az arcodra. Bár emlékeznék. Egyszer talán bele is néztem a szemedbe, vagy inkább te az enyémbe. Szeretném hinni, hogy így volt. Abban viszont biztos vagyok, ha mindez megtörtént is, én nem láttam benne semmit. Nem láthattam, mert nem tudtam, hogy egyszer fontos lesz. Csak két ismeretlen voltunk. Mikor ránézel egy emberre először a külsejét figyeled meg akaratlanul is. Milyen hosszú a haja, ragyognak-e a szemében fények, vagy hullócsillagok táncát látod augusztusban. Nem tudod a történetét, a miérteket, a könnyek és a mosolyok súlyát, a suttogott szavait, az ébrenlétének okait, a vágyait, álmait, hogy miért torzul el az arca, ha egy kisgyereket lát. Nem tudsz semmit. Nem tudod, nem tudhatod. Aztán egy nap hallasz egy hírt, mely méregként terjed az állott levegő zajában. A falakba beleütközik és hozzátapad a vakolathoz. Csend. Értetlenkedés. Meglepődés. Szavak. Nem hittem volna, nem feltételeztem volna. Tényleg? Szegény lány.  Sekély mélység. Már csak a tény van. Meg amit hátra hagyott. És vagyok én is, egy ismeretlen. Magadon nem tudtál segíteni. Nagyon szeretném, hogy segítséget kérj, de nem kértél. Itt fejezted be a mondatot. A pontot úgy raktad ki a végére, hogy még friss volt a tinta a lapon. Sosem fog már megszáradni. Nem akartad, hogy megszáradjon. Valamilyen buta, groteszk módon adtál nekem egy esélyt. Annyi mindent odaadnék érte, így ismeretlenül. Cseréljük vissza az életeket. Én már megszoktam a magam szélmalomharcát, de neked még el kellett volna szívnod azt a cigarettát, amíg megfogja valaki a kezed és utánad nyúl. Tudod, tényleg nem értem mi ez a furcsa, alul öltözött játék, ami majd megfagy a maga vermében. Tépjük szét az időt. A napokat. A hónapokat. Mutasd meg ki vagy, mond el mi bánt. Legyenek még szavaid, gondolataid, érzéseid. Ne így legyen vége, ne most. Hallod az eső kopogását a csatornán? A mennyországban is esik néha? Mindegy is. Nem fontos. Nem akarom tudni. Azért gyújtok egy gyertyát érted. Ismeretlenül. Köszönésképpen. Haszontalanul.

tumblr.com

tumblr.com

Szerző:

Bóbics Veronika

Csendből vagyok és átbeszélgetett éjszakákból. Sok-sok szeretetből, és még több bizalomból. Néha azért önbizalomhiány és félelem barátaim is felbukkannak, de törekszem rá, hogy egy általam irányított diktatúrában éljünk. Nem mindig sikerül persze, de hát van nekem élénk fantáziám, fehér papírom, na meg tintával teli tollam. Ezért írok ide is. Magamról, rólunk, nektek, hozzátok. Néha talán sok banális okfejtést, de mindig csak azt, amit a szívem mondani szeretne. A világon keresztül próbálom megérteni önmagamat, de néha elkap egy gyorsan jövő orkán. Azért persze mindig újra megpróbálom, hiszen ez tesz igazán boldoggá.

Szólj hozzánk!