Hosszú csönd után következett a forró fellángolás.
Sosem hittem volna, hogy valaha meggyulladok. Olyan lehetetlennek tűnik mindez. Hogy pont akkor, pont engem, pont Te. És akkor érzem, hogy én vagyok neked az egyetlen.
Narancssárgán izzok fel, amint belém szippantasz. Odaillek. Érzem, amit te érzel. A hozzám képest sima érintést, és még érzem azt is, ahogy csábító gyengédséggel emelsz föl. De tudom, hogy te ennek nem tulajdonítasz nagy jelentőséget. Nem hinnéd, hogy ilyen megtörténhet.
Pillanatok, amikor két kirakós egymásra talál. Amikor a koratéli levegő és a puha hús ölel körbe. Amikor minden olyan leírhatatlan.
Körforgás. Nem veszek el, csak átalakulok. Anyagi valóból mássá. Pár centiből boldogsággá. És ahogy adok, úgy csökkenek. Fájdalom nélkül, nem figyelve, meddig is pusztuljak. Megrészegít ez a fajta rombolás, amelynek a közepébe csöppenek általad.
Csak félig fogyok el, mikor erősen odanyomsz valami keményhez, én meg kialszom. Azt hiszed, nekem ez nem fáj. Pedig a hűvös szél sajgó, kialudt sebet enyhít.
Az utolsó izzás is véget ér. Rám taposol. Jó erősen döngölsz bele a betonba, és még párszor meg is forgatod a lábfejét. Kátrányos, fekete nyomot hagyok ott, egy darab jelentéktelenség észrevehetetlen nyomát.
Nincs könnyem, amit elsírhatnék. Lángoló parázs helyén maradt most hamu, amit ezerfelé fúj a szél. Itt hagytak félbehagyva. Áldozat lettem egy akaratlan félmunkában.
Talán már Te is belegondoltál, milyen lehet örökké vakon élni. Halottan. Vagy annál is rosszabban. Amikor van tudat, de nincs cselekedet. Amikor csak a puszta föld ad csókot, meg a fel-feltámadó szél, de csak azért, hogy a végén kikössek ugyanott. A hűvös betonon, aminek szép lassan átveszem a hőjét. A hűvös betonon, ami sosem lesz puhább a te érintésednél. A hűvös betonon, amivel sosem fogok eggyé válni úgy, mint Veled.
Néha forgok, vagy felkapaszkodok egy cipőtalpra. Azt hiszem, ezek talán jobb helyre visznek, vagy a másik felemet is beszippantja valaki. Hogy ismét boldog lehessen, hogy ismét boldog lehessek. Hogy a két elpusztult félből ismét egy egész váljék. A hatalmas erőkkel azonban nem bírok. Túl súlytalan és apró vagyok ahhoz, hogy beleszólásom legyen. Túl árva, hogy védekezzek az ideges dobbantásokkal szemben.
Ismét csak a hűvös beton.
A hely, ahol egyedül maradok végleg. Nem gyulladok már fel soha többé. Megfagyok, elázom és szétfeszülök a melegtől. Aztán kezdődik minden elölről.
Furcsa lesz az amikor, már nem is fogok emlékezni Rád. Addigra már talán eggyé válok a beton hűvösségével, és majd csak a nyári napsütésben lobban fel újra a melegség. De lehet, hogy addigra végleg elfelejtelek. Az egyszerűbb lenne.
Furcsa, hogy nem a hiány, hanem a létezés fáj jobban. A megmaradt felemé.
Mert a másik Benned volt. És sajnálom, hogy nem lehettem teljesen a Tiéd.
kiemelt kép forrása: pinterest.com
