Kavargó gondolatok a fejemben, amelyek nem állnak egésszé. Tapogatva keresem a fonalát, mégsem tudom elkapni őket. A néhol rímelő sorok között megtorpanok. Körülöttem csak a jó kedélyű, de egybefolyt tarka gondolat homály, mint buborékfólia a törékeny tárgyakat, úgy ölel magához. Benne tart ebben az alaktalan zűrzavaros meta adatos káoszban. Nem nyújt segítő gondolatot, csak megfejthetetlen foszlányokat. A sok különböző szín eggyé olvad, nem különülnek, ahogy gyerekkorunkban találomra összekeverjük a szivárvány-árnyaltatni vízfestéket. Nagy csalódásunkra szürkésbarna. Pedig mennyi szín van benne, és mégsem szép.
Tele van a fejünk, már csak azzal is, ha körbenézünk magunk körül. Impulzív és akaratos minden tárgyunk. Mindenen megannyi szöveg, információ. Be kell csukjam a szemem, vagy a plafont, az eget kell bámuljam. Ez sokkal egyszerűbb. Mégis elvonják a figyelmem. A szememet nem lehet becsapni, ő lát és látni akar. Talán már így is túl sokat látott. Ebben a rendetlenségben csak röpke felvetéseket gyárt a tudatom. Nem gondolok, vagy olvasok semmit végig. Túl fárasztó, túl sok minden. Ahogy manapság minden, most ez a koncepció is csak félkész… Talán, ha felmelegítem a mikróban, még jó lehet valamire…