Fényben ülés – Melivel

Fényben ülés – Melivel

“egy gimnazista lány vagyok, aki rajong kosztolányiért, az irodalomért és the doors-ért. letűnt korok és emberek szerelmese. ambíciók, busz- és koncertjegyek. minden fontos és kevésbe fontos momentumról van egy emlékem, gyűrött papírfecnim, karszalagom, sörös nyitófülem, cigarettás dobozom. ezek a mentsváraim. valamint ez a kispál szám. ez a két kis szó, ami menedéket nyújt rosszabb időkben. mert én a fényben ülök. talán mi mind a fényben ülünk.” – Ő Meli.

Meli blogja az, amit rendszerint megnézek esténként, mielőtt lehunyom a szemem. Rajongok a gondolataiért, a szófordulataiért, a fényben üléseiért. Emlékszem, amikor rátaláltam, és elkezdtem olvasni a bejegyzéseit, azt gondoltam, hogy ő már biztos kész, felnőtt hölgy. Még azt is megjegyeztem magamban, hogy: “hm, talán én is ilyen leszek egyszer.”
Képzeljétek, még csak 15 éves, de olyan mélységgel, olyan alázattal tud írni az életről, hogy néhány “lelki-szegény” tizenéves megirigyelhetné. Azt hiszem, Meli az a lány, aki rengeteg értéket őrizget a szívében, a zsebei tele vannak kincsekkel, és a szemében ott ég az élet tüze. Ha az emberek színek lennének a szivárványban, ő biztos az erőteljes, élénk, soha ki nem fakuló piros lenne.

“talán az a baj, hogy az emberek csak addig érdekelnek, mígnem teljesen kiismerem őket. mikor már nem tudnak lázba hozni, vagy új oldalukat mutatni, elveszik a varázs. az a varázs, amelyik eddig életben tartotta az egészet. ilyeneket nem is szabadna írnom, kérem. de kicsit már túl unalmas minden nyűg. nem szabadna senkit sem a számra vennem, de nem bírom magamban. a karakterek feloldják ezeket. nem akarok magam mellett ilyen embereket, nekem ennél több kell, én ennél többet várok. önző vagyok. én olyat akarok, mint ami a könyveim lapjain köszön vissza. el akarok merülni az egészben. fuldokolni akarok benne. nevetni akarok rajta és vele. mindent akarok. egyszerre akarok gazdagságot és szegénységet. egyszerre menni jobbra és balra, hogy ne tudjak másra gondolni, csak arra, hogy jól csinálom.”

Tulajdonképpen, mind ilyenek vagyunk. Mindig az újakat keressük, akikbe bele lehet feledkezni, akiket nem lehet megfejteni, akikért dolgozni kell, hogy megszelídíthessük. Mindannyian önzőek vagyunk. Kitalálunk a fejünkben egy sémát, lefestjük az éppen aktuális áldozatunkat, és várunk. Várjuk, hogy egyszer csak ránk köszönjön, és ha ez megtörténik, mi abban a pillanatban belehalunk. Egyszerre akarjuk szeretni, és gyűlölni. Egyszerre akarunk függni tőle, és a kukába hajítani. Mindent akarunk. Ilyenek vagyunk, de ezt csak kevesen vállaljuk fel. Meli kiírja a világ elé.

“sokkal unalmasabb az életem annál, amilyet képzelnék magamnak. ennek tudom, hogy nem én vagyok az oka. mindenki annyira unalmas és megfontolt. mindenki annyira fél. a következményektől, a hátulütőktől, magától az érzéstől és tettektől. miért féltek? mindenkiből kiveszett minden, az, ami az ember java.”

Tényleg, miért félünk? Annyira igaza van. Minden napot meg kellene élnünk, átélni, nem csak áttáncolni rajta. Meg kéne nyílnunk a világ előtt, hagyni, hogy a csodák ellepjék a testünket, hogy szárnyakra kapjunk, és repüljünk, szabadon és félelmek nélkül, még akkor is, ha sérülünk közben. Így kellett volna élnem már 15 éves koromban. Évekkel Meli után járok, még is tanulok tőle. Minden nap.

Tanuljatok tőle ti is. Üljetek vele fényben. Fogjátok meg a kezét, ő majd vezet titeket. Egészen az életig.

(A blog azóta már nem publikus, csak meghívott felhasználók olvashatják.)

large

Szerző:

Széni (Póczek Klaudia)
Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.

Szólj hozzánk!