Fesd meg önmagad!

Fesd meg önmagad!

Pedig ott követjük el a hibát…
…amikor álarcot húzunk.

Kiemeljük magunkból a legjobb részeket és szépen az arcunkra festünk valami sugárzó, feltűnő maszkot, ami hívogatóan díszeleg rajtunk.
Senki sem veszi észre a csalást.
Ránk szegeződnek a kíváncsi tekintetek, de alig akad egy, aki a dolgok mögé lát.
Aki minket lát.
Pedig arra várunk.
Őrá vágyunk.

Az emberek nem tudnak mit kezdeni az igazsággal.
Programozott életet élnek, határidőkkel, feladatokkal. Feszített figyelemmel dédelgetik gondosan becsomagolt világukat.

AZ ÉLETÜKET.

De semmi sem az, aminek látszik. Magányosabbak vagyunk, mint gondolnánk. Elhervadt életek hevernek szerteszét. Bármerre lépek, azon taposok.

Várjuk a virágzást.
Egy új tavaszt.
Újrakezdjük az életünket, évente legalább százszor.
Próbálkozunk a boldogsággal, mindig keresve valamit, ami hat ránk.

KINTRŐL.
A világból.
A tükörből.
A másik öleléséből.
Egy dicséretből.
Egy apró összecsengésből.

Elvárjuk.
A figyelmet, ha épp szükségünk van rá.
Aztán a láthatatlanság leplébe burkolózva pihentetjük felvett szerepeinket.

forrás: Mihail Korubin

Akkor kellene látni egymást! 
Ott, abban a szent pillanatban, amikor lemossuk a mázt és magunkra találunk.

Mindenestül.
Sebestül, félelmestül, fáradtan, de végre tisztán…
…és őszintén.

Dermeszt az emberek közelsége.
Fázom a hazugságaiktól, a képmutatásuktól. Attól, hogy fogalmam sincs, kik ők valójában.

Láss!
Belül keress!
Légy!
Aki vagy!

FESD MEG ÖNMAGAD!

 

kiemelt kép forrása: http://artodyssey1.blogspot.hu/2013/10/mihail-korubin.html

Szerző:

Szőke Kriszta

Álmodozó vagyok, aki képtelen megmaradni a realitás talaján, mert a lelke magasabbra vágyik. Kereső. Utazó a világban és önmagában, nyitottan az egész mindenségre. Csak egy kis lélek, aki valahonnan ide pottyant, s ha már így esett, gondolta körül néz.

Szólj hozzánk!