Fokról fokra

Fokról fokra

Kétkedve lépkedek felfelé a lépcsőkön, az utat nem látom tisztán, teteje ködbe vész. Nem tudom hová tartok és mikor érek majd oda és lesz vége az utamnak. Fáradok és kapkodom a levegőt. A kőlépcsők csúszósak, egy-egy része repedezett, néhol darabok hiányoznak belőle. Meg-meg botlom a kiszögellésekben. Figyelnem kell hova és hogyan lépek…

Forrás:  sickchirpse.com / vi.sualize.us

Forrás: sickchirpse.com / vi.sualize.us

Amikor már úgy érzem nem bírom tovább a küzdelmeket, mindig el kell engedjem a félelmeimet. Ezek húznak vissza, próbálják elhitetni velem, hogy nem vagyok képes arra, amire igazán vágyom. Tudom, hogy követnek, még ha nem is mindig bukkannak elő a szürkeségből. Én mégis magasba szőtt álmokat kergetek, a kétségek viszont mind a földön tartanak. Persze, az is igaz lehet, hogy ezek a vágyak beteljesülésük után, nem is lesznek olyan fontosak soha már. Akkor tudtom, hogy még nem értem célba, és hogy mindez hozzájárul ahhoz, hogy jobban megismerhessem magam. Átlépjem az akadályokat és felnőjek a feladatokhoz, amelyek még rám várhatnak.

Nem lesz könnyű. Néha ugrani kell, néha elég csak tartani a tempót. De ezt csak úgy lehet, ha nem tartok magamnál semmi olyasmit, ami számomra hasztalan. Nagy levegő, aztán jön az a furcsa megnyugvás, amikor tudod, hogy valamit nehézséget hátrahagytál. Aztán újra indulhatsz és még ha nem is tudod merre tartasz, valahogy mégis pontosan arra, ahová menned kell.

Nem tudom mikor érek oda. Addig nem szabad megállnom, kaptatok tehát tovább. Az álmokat nem adják könnyen, még azoknak sem, akik megérdemlik….