Földre szállt álruhás áldás

Földre szállt álruhás áldás

Angyalként szárnyalva az örökkévalóságban, földi életem történetét egy tekercs pergamenre írva, könnyed fuvallattal a földi élet örvényébe eresztem.

Földre szállva, az első levegővételnél, az első üvöltő hangnál az édesanyám földre szállt álruhás áldásként fogad bízván, hogy az aprócska lábakat megkímélik a rögös utak. Ha lehetne…az édesanyám védelmező szárnyai életem utolsó szívdobbanásáig kísérnének. Az első értem mondott fohász, az első áldás sem védelmezheti a lábaim nyomát azon az úton, melyet a pergamenre vetve önmagamnak szántam. A rövid időre bérbe vett, lelkemre szabott földi ruhámban térkép nélkül járom a végtelennek tűnő erdőt. A göröngyös utak a talpaim méretére vannak szabva, hogy a kellő lépések számát emelt fővel kibírjam. Izomzatom e terepre van igazítva, hogy a rám zúduló mázsás súlyt a testem elbírja. A lelkem erős, mint egy szikla, hogy a földi élet fájdalmát akár összeroskadva is, de kibírja. Mikor homály fedi az erdő szépségét mely téves elágazáshoz terel, melyen nem látom a saját lépteim, összekulcsolt kezem áldásért esedezik, hogy a hazavezető úton nem kérve, nyomot hagyva e világba teljesen el ne vesszék. Mikor igazán idegennek érzem ebben a világban önmagam, mikor ismeretlennek látom az utat, mikor távolinak tűnik a haza, mikor az út fogyni vél s a szemeim látását veszítik, amikor a fülek megsüketülnek, amikor a hang elnémul s a zaj csönddé válik, édesanyám el nem múló szeretete iránytűként vezet az úton, melyen a lelkem egyszer hazatér.

S ha nem lenne az Ő szeretete, mely a lelkem húrjait pengesse, lassan elhalkulna a zene, elfelejtődne a dallam, s a zajból egyszer csak csönd lenne…

Írta: Titka Katalin

Kiemelt kép: Pexels

Szerző:

Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.