„Fuck it, I’m an art student.” – Interjú Szemán Petrával

„Fuck it, I’m an art student.” – Interjú Szemán Petrával

Két hete bemutattam Nektek egy művészlélek lányt, Szemán Petrát, aki úgy döntött, hogy az alkotás nem csak a hobbija lesz, hanem a fő foglalkozása,  így hát egész Angliáig ment, hogy képzőművészetet tanuljon, és fejlessze magát. Ahogy ő mondta: “Sikeres vegyész bárki lehet – a művészet sokkal kalandosabb.” Ma őt faggattam többek között a művészetről, alkotásról és Angliáról, de azt is megtudjuk, milyen kincsekre lelhetünk egy szeméttárolóban.

 

Külföldön tanulsz képzőművészetet. Hogy kerültél oda? Miért döntöttél egy másik ország mellett?

Amikor először látogattam ki Angliába 14 évesen, úgy döntöttem, hogy nekem ez tetszik – helyes téglaházak, nekem való időjárás, toleránsabb légkör. Nem lenne rossz itt élni. Az is rájátszott, hogy hihetetlenül rajongtam a Harry Potterért, illetve hogy a szüleimtől sem azt láttam az addigi életem során, hogy kötelező jelleggel Magyarországon kellene maradnom – ők is éltek külföldön fiatalabb korukban. Később felvételiztem a Milestone Institute 2012/2013-as évfolyamába, és az általuk nyújtott mentorprogram keretében állítottam össze a felvételi anyagomat és küldtem el öt angol egyetemre, ahol a legjobb a Fine Art képzés – Newcastle-be vettek fel. Az időjáráson és a Harry Potteren kívül az is motivált, hogy azt láttam a magyar oktatásból, hogy nagyon „poroszos” és tudományorientált, ami persze jó, ha olyan beállítottságú az ember, de sokkal jobban vonzott az angolszász „emberközpontú”, nyitottabb jellegű oktatás ötlete.

Sok alkotó önmagát képzi, nem tanulja a „mesterséget”. Te fontosnak érzed, hogy ne csak magadat képezd, hanem másoktól is tanulj, hogy tanítsanak?

Sokáig irtóztam a művészeti oktatás gondolatától is, mondván, hogy ezt nem lehet tanulni, a művészet „belülről jön”, ha tanítják, csak elküldik az embert egy bizonyos irányba és próbálják bekategorizálni. Aztán a Milestone-on keresztül összekerültem Megyeri Zsófia művésznővel, akihez hetente egyszer-kétszer jártam hol csoportos, hol magánórára. Ő volt az első ember, aki ránézett a rajzaimra, és ahelyett, hogy a technikai, objektív kivitelezést nézte volna, azt kérdezte „Miért? Miért ne? Mi lenne ha ezt a technikát kicserélnéd nyolc másikra? Mi lenne, ha ezt a rajzot lefénymásolnád tízszer, és szétvagdosnád, összefestenéd, újrarendeznéd?”. Vagy ha nem is Zsófi volt az első ember, ő volt az első, akire hallgattam. Mellette volt egy romantikusnak is mondható „megvilágosodásom”, hogy ha én megmaradok önképzőnek, akkor csak a saját beszűkült agyamban fogok rohangászni körbe-körbe ötletek után kutatva. Ezzel ellentétben viszont egy hasonlóan nyitott művészeti közösségben állandó lenne az inspiráló impulzus, ami „rugdosna” előre és hátra és minden lehetséges irányba – teljesen új perspektívákat nehezen talál magától az ember, és a saját ötleteim amúgy is untatnak néha: most jó, hogy más is bele- és hozzászól. Nem tanítanak a formális értelemben, inkább kicsit olyan, hogy ahelyett, hogy be lennék zárva a fejembe, mindenki (diákok és professzorok egyaránt) agya össze van kötve és az egész egy nagy művészeti játszótér, tele végtelen számú lehetőséggel. Ha rettegek valamitől, akkor az az egy helyben stagnálás – most az egyetemen nem érzem, hogy ez egyáltalán fenyegethetne a közeljövőben.

Miért választottad a képzőművészetet? Mindig is tudtad, hogy te művész akarsz lenni?

Rengeteg minden akartam lenni életemben – színész, neurológus, matematikus, vegyész, szociológus, bölcsész. Mindezek mellett állandóan rajzoltam, de csak 16-17 éves korom környékén realizálódott bennem, hogy megeshet, hogy én nem csak mellékesen akarok rajzolni, hanem főmunkaidőben, tudományos érdeklődés ide vagy oda. Azt is számításba vettem, hogy bár az egyéb továbbtanulási ötleteim kétévente változtak, a művészet mindvégig, már kicsi koromtól kezdve evidens része volt az életemnek. Sose jártam művészeti iskolába, egyszerűen érdekelt, hogy milyen lehet. Úgy voltam vele, hogy ha nem tetszik, bármikor otthagyhatom és elindulhatok egy másik ösvényen. Ráadásul mennyivel izgalmasabb valami olyat tanulni, ami a társadalom fele szerint teljesen felesleges és elméletileg nem nyújt az embernek stabil és fényes jövőképet! Sikeres vegyész bárki lehet – a művészet sokkal kalandosabb.

Ha pár mondatban kellene jellemezni az alkotói stílusod, mit mondanál?

Ha őszinte akarok lenni, nem tudom. Évekig egy kis fekete tollal rajzolgattam, de az elmúlt fél évben teljesen áttértem a festésre, amit sose szerettem igazán. Tematikailag is nagyot váltottam – régebben minden alkotásom nagyon személyes volt, most pedig kicsit kinyílt előttem a világ, és úgy vagyok vele, hogy jöhet bármi. Persze nem dobtam sutba a személyességet, de háttérbe szorult. Mostanában emberi testeket rendezek át általam eszkábált geometriai rendszerekben, néha pedig rám jön, hogy ’na most festek valami expliciten pornográfot, csak mert megtehetem’. A jelenlegi alkotói stílusom teljesen képlékeny, vagy ahogy Sam barátommal szoktuk mondani: „Fuck it, I’m an art student.”

untitled_3

Fontosak számodra a visszajelzések, kritikák? Hogy fogadod ezeket?

A visszajelzés az egyik legizgalmasabb dolog a művészetben – mindenki máshogy látja és gondolja a munkáimat, és bár általában mindenki „téved”, mindenkinek igaza is van egyszerre. A képeimen az van, amit a néző belelát, legyen az pozitív, vagy negatív, ezért jól és szívesen fogadom a kritikát. Az egyetemen az egyik kedvenc dolgom az ún. „group crit”, amikor fogjuk valakinek egy alkotását, és akár órákig beszélünk arról, hogy szerintünk mi van a képen.

Alkotásaid közül több stílusban is látunk műveket. Van kedvenc stílusod?

Kedvencem Egon Schiele festési stílusa, bár alkalmaznom még nem sikerült. Különösen szeretem az expresszionizmust, és az absztrakció is foglalkoztat – a reprezentatív művészet, kivéve talán a hiperrealizmust, legyen bármilyen szép, sose indított meg igazán.

Milyen szempontok alapján választasz témát?

Bármi, ami kicsit is megérint, lehet téma. Nagyon gyorsan jár az agyam, általában A-ból nem B-be, hanem Y-ba jutok el, ha elkezdek agyalni valamin. Sok könyvet megszállottan imádok, sokszor azokból indulok ki – néha egyértelműen illusztráció lesz a dologból, néha pedig a téma egy érzés, amit egy bekezdés váltott ki bennem, és nem tudok szavakkal definiálni. A szempontom az, hogy a potenciális téma kössön le öt percnél tovább – onnantól kezdve egyszerű a dolog.

Milyen technikákkal dolgozol? Van kedvenced?

A szobrászaton és számítógépes grafikán kívül minden technika érdekel, mostanság a festésre kaptam rá. Minél érdekesebb felületekre fest az ember, annál jobb! Az épületünk melletti szeméttárolóból szoktam felhordani érdekes dolgokat a stúdióba, hogy festhessek rájuk, néha igazi kincseket találni, egyszer szereztem onnan egy két méter magas, háromszög alakú rózsaszín falapot.

Több ember is felbukkan alkotásaidon. Modellekkel vagy kitalált alakokkal dolgozol?

Legtöbb esetben képzeletből rajzolom a figuráimat, de sok időt töltök azzal, hogy olyan színészeket/modelleket/akárkit találjak, akinek érdekesnek tartom az arcfelépítését, és (szerintem) ez meglátszik a referencia nélkül rajzolt alakjaimon is. Sokszor volt már, hogy csak egy rajz befejezése után fedeztem fel, hogy az alaknak a szájformája például egy az egyben olyan, mint Miles McMillané, akinek az arcszerkezete a személyes kedvencem.

Meseillusztrációt is találhatunk munkáid között. Ez, hogy született meg, honnan jött az ötlet? Tervezel még a későbbiekben is ilyet?

Teljesen véletlenül jött a dolog! Anyukámat valahogy összesodorta az élet Juhász Kató írónővel, aki megemlítette, hogy most adnák ki a mesekönyvét, de még nem talált illusztrátort. Anyukám szólt nekem a dologtól, és jelentkeztem Juhász Katónál, aki karaktervázlatokat kért tőlem, és végül enyém lett a munka. Bár nem terveztem, hogy a továbbiakban is illusztrálnék, az írónő pont nemrég keresett fel megint, hogy felkérjen a következő megjelenő mesekönyvéhez is.

Mesélnél az Inspirational sketchbooking című albumodról? Mi is ez pontosan?

Oda azt a pár kollázst töltöttem fel, amiket nem úgy készítettem, mint befejezett művészeti alkotásokat, hanem amolyan illusztrált gondolatmenetnek nevezném őket.  A céljuk az volt, hogy valahogyan vizualizáljam a gondolataimat, hogy később majd esetleges alkotások készüljenek belőlük. Több ilyet is készítettem, mint amik fel vannak töltve, de gyakran ezek elég személyesek, kicsit olyanok, mint egy naplóbejegyzés, csak képekben. Már jó ideje nem csináltam hasonlót, rákaptam arra, hogy a kósza képötleteket és idézeteket a szobám vagy a stúdió falára ragasztom fel, úgy jobban szem előtt vannak és könnyebb rájuk koncentrálni.

untitled_4

Albumaid között lenyűgöző fotókat is láthatunk. Rajzolni vagy fotózni szeretsz jobban?

Régebben játszadoztam a gondolattal, hogy jobban belemerülnék a fotózásba, de ez nem valósult meg, nem érdekelt eléggé. Néha vannak szerencsés pillanataim, amikor készítek egy-egy  jó képet, de sokkal jobban szeretem, ha az érdekes pillanatokat ecsettel vagy ceruzával sikerül megragadni.

Honnan merítesz ihletet?

Ha nagyon koncentrálok, bárhonnan tudok ihletet meríteni. Kíváncsi ember vagyok, kicsit úgy látom a világot, hogy minden lehet egy potenciális műalkotás. Legfőbb ihletforrásom a természet és az emberek, bármilyen „hippinek” is hangzik. Sokat járok le a tengerhez, csak hogy filmezzem a víz mozgását. Ha éppen úgy érzem, hogy ihlet hiányában vagyok, addig lapozom a könyveket a könyvtárban, amíg nem találok egy műalkotást, feminista művészetelméleti esszét, vagy idézetet, amitől újra rám jön az alkothatnék. Nem szeretek várni az ihletre, hajlandó vagyok megküzdeni érte.

Van példaképed? Van, aki inspirál?

Nincsen klasszikus értelemben vett példaképem, de inspirációt sok különböző embertől gyűjtök. Természetesen vannak művészek is, örök kedvencem Egon Schiele, akinek a képi világától, már ha csak rágondolok is, kiráz a hideg, de sokat merítek Elke Krystufek, Arnulf Rainer vagy Marina Abramovic munkáiból is, illetve ha az egész munkásságát nem is szeretem, Tracey Emin Exorcism of the Last Painting I Ever Made című munkája mindenképpen nagy hatással volt rám. Nagybetűs Élet szempontjából Louis Cole videoblogger inspirál a pozitív „jöhet, aminek jönnie kell” hozzáállásval az élethez, és a random kalandos világjárásával.

A későbbiekben Magyarországon szeretnél élni?

Erről havonta változik a véleményem, de általában arra jutok, hogy nem tudnám megmondani úgy egyáltalán, hogy a későbbiekben hol szeretnék élni. Hatalmas ez a bolygó, és néha nyomaszt, hogy nem elég hosszú egy emberi élet ahhoz, hogy bejárjam minden kis zugát, de ettől függetlenül meg szeretném próbálni. Szeretnék élni San Franciscóban, Skóciában, Svájcban, Ausztráliában – megeshet, hogy Magyarország is fel fog kerülni erre a listára egy időre.

Szerinted Magyarországon lehet valaki igazán sikeres művész? Elég figyelmet kapnak a tehetséges emberek?

Nem érintkeztem a magyar művészeti élettel eleget ahhoz, hogy erre érdemben tudjak válaszolni. Szeretem azt hinni, hogy igen, de sajnos nem túl valószínű, tekintve a minimális figyelmet, amit a művészet kap úgy ámblokk. Bár lehet, hogy csak én mozogtam rossz körökben. Talán helytálló lenne idézni ide az egyik professzoromat, miszerint: „Nem azért lesz művész az ember, hogy sikeres legyen, hanem hogy sorozatosan érdekes módokon bukjon el.”

Mik a jövőbeli terveid?

Mindenképpen szeretnék jobban elmerülni a művészet elméleti részében és a művészetfilozófiában, sokat utazni, eljutni másik kontinensekre is. Lehet, hogy szeretnék majd PhD-t szerezni. Nem tervezek részletesen, mert minden reggel azzal kelek fel, hogy valami teljesen mást szeretnék csinálni az életemmel, mint az előző nap. Ami biztos, az az, hogy nem szeretnék egy helyben, egy kategóriában megállapodni.

Köszönjük Petrának a válaszokat, és sok szerencsét kívánunk Neki!

Szerző:

*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*