Ugyanilyen április volt, mikor jelentkezni kezdtek a tüneteink.
Nem mondanám ugyan, hogy váratlanul ért
A kapcsolatunk meddőségét már
Régóta hordtuk gondosan
A szívünk alatt.
„..talán ha akkor”- gondoltam később vissza rá, de az igazság az, hogy nem.
Akkor sem.
Hirtelen hallgattam el,
Kerestem a szemed, mely szokás szerint
Valahol máshol próbálta megtalálni
Azt a napfelkeltét,
Ami egyszer Nekem annyira fontos volt.
Észre sem vetted, hogy nem beszélek tovább.
Én pedig hallgattam.
Hallgattam akkor, mindörökre.
Nem zavartattam magam, azt hittem, így nem eshet bántódásom.
Ez beburkol engem, betakar és eltemet.
Ott meg már nem is eshet bajom, igaz?
Így néztem végig azt is, ahogy elmész.
Hagytam, hogy belülről nyaldossanak a szavak.
Kívül meg a könnyeimet nyeldestem.
Nem. Nem. Nem.
Ne is várd, hogy még egyszer
Az életben
Utánad kiáltok.
És kérlek, te se tedd meg többet.
Ez legalább most az enyém.
Most is csend van.
Halk, pihekönnyű, lágy takaró.
Néha mégis annyira nehéz, hogy be kell fognom a fülem.
És a szám.
Mert mi lesz, ha én egyszer ezt a sok
Bennem megragadt csöndet
Szárnyra bocsátom?
Azt hiszed, téged nem ér el?
Hát nem tudod, hogy mindig minden mindenkit elér?
Én már csak tudom.
Lassan lapátolta ki a létfontosságú
Szerveket.
Szavakat.
Helyeket.
Téged.
Magamat.
Bárkit.
Vagy tudod mit?
Senki mást.
Csak magamat.
Kellett a hely neked.
Meg az összes többinek.
Amiről még a falak sem suttognak.
Csak a csönd.
Bennem
Itt zúg most is bennem.
Bármikor kiereszthetem. Hatalmam van.
Vagy csak valami nagyon fáj.
Kiemelt kép forrása: pinterest.com
