A padon ülve egymást nézitek. Csak a szemetek sarkából, aztán mikor észre veszitek, hogy a másik is oda-oda tekintget, elkapjátok a fejeteket. Ez a szerelem, a kapcsolat kialakulásának első fázisa. Aztán ujjaitok görcsösen kapnak a másik után. Szorongatja a nagy kéz a kisebbet, végigsimítja a kék ereket a csukló halvány bőrén át.
Másik lépcsőfok, mikor megosztjátok egymással a csokitokat, de mindig a másiknak adnátok a nagyobb darabot. Aztán lassan, mikor már mertek grimaszokat vágni egymás előtt, teleszájjal beszélni, meg nevetni akár röfögve is, a szívetek megtanul lassan együtt mozogni. Nyomni, pumpálni a vért szépen, egyenletesen, egyszerre.
Mikor hangos szó zendül az üres házban, akkor a szív kiesik a ritmusból. Segíteni kell neki. Ölelkezni, megérteni, engedni, és vigasztalni, hogy a lüktető szerv újra megtalálja a helyes ütemet. Ehhez mindig két ember kell. Akárcsak a padon ücsörgéshez, az osztozkodáshoz, a csendes pihenéshez. A béküléshez sem elég a nő vagy a férfi.
A kompromisszum tanulás árán szerezhető meg. Bukásokkal, sérülésekkel, vagdalkozással. De megéri végigjárni a kikövezetlen utat, leaszfaltozni, úthengerrel beledöngölni magatokba. Mert csak úgy lesz szép egész az a valami, ami mindig az ücsörgéssel kezdődik el igazán. A botladozó cipők mindig jó helyre visznek, csak tartani kell magunkat az útvonalhoz, amit a szív GPS-e diktál.
Kicsi ez a világ, az élet pedig olyan gyorsan elhagy minket, hogy észre sem vesszük. Hát nem érdemes azzal tölteni, aki a másik felünket képezi? Aki mosolyogva kéri, mondd még egyszer, hogy szereted…