Képesek vagyunk leszokni arról, hogy a sorsunkat irányítsuk.
Sokszor még azok is elfáradnak, akiktől mi magunk tanultuk a pozitív gondolkodást. Néha kell egy nagy levegő. Néha kell gyengének is lenni. De ez csak átmeneti gyengeség. Végig kell nézni magunkon, az új sebeinken. De egyúttal megszámlálni azokat a hegeket, amiket már sikerült magunknak begyógyítanunk.
Minden nap haladunk, ha akarunk!
Sokan nem értették meg a legutóbbi cikkemet. Gyengéknek azokat tartom, akik inkább a padlón maradnak, és nem akarnak felállni sem. Persze sérüléseket mindenki szerez. A különbség az, hogy hogyan gyógyulnak fel belőle. Vagy egyáltalán akarnak-e változtatni? Képesek-e felmérni, hogy mi juttatta őket idáig? Belátják-e, hogy a sorsuk a saját kezükben van? És elindulnak-e a változás útján?
Erről lett volna szó, Oravecz Nóri kapcsán. Aki őt olvassa, az már elindult. Az tovább akar menni. Lehet, hogy még nincsenek céljai, de már látja, hogy ami most van, az nem jó. És megérett benne az elhatározás, hogy kitörjön. Ilyenkor az ember közel sem gyenge. Akinek álmai vannak és hite, az a világon a legerősebb. Különbözik másoktól, és ezt a gyengék megérzik majd támadni kezdik. Persze csak a saját szintjükön.
Azt gondolom, ha már képes vagy más életére úgy tekinteni, hogy meglásd benne az értékeket, akkor jó úton haladsz. Amíg csak az irigység munkálkodik benned, addig dolgoznod kell magadon. Dolgozz addig, amíg meg nem érted, hogy csak rajtad múlik, hogy duzzogsz, mert a másiknak sikerült. Vagy felkelsz a kényelmes fotelből, kikapcsolod a kedvenc sorozatod, a kedvenc játékod, és elindulsz azon az úton, ami azért van, hogy járj rajta. Még akkor is, ha ezt már mind tudod, és félelmetesnek találod, hogy mióta van már az a kis ösvény elhanyagolva.
Mióta halasztgatod a céljaidat?
Ahogy a cikkben is bevallottam régen roppant nehéz volt olyan képeket nézni, amin sikeres emberek szerepelnek. Talán a legtöbben nem is néznek e mögé, csak annyit mondanak, hogy na engem ez a nő irritál.
Igazából nekem teljesen mindegy, hogy ki vallja ezt be magának, és ki nem. Én azt tudom, hogy pontosan Széninek írtam, hogy mennyire szeretem az amerikás képeit Nórinak, és hogy már nem úgy nézem, hogy úristen nekem biztosan nem sikerül. Hanem úgy, hogy majd valahogy egyszer… Erre másnap azzal fogadott Apum, hogy a tíz éve nem látott ismerőseink felhívták Amerikából. Szerintem ezek a dolgok valóban magukért beszélnek.
(És elnézést a kis kezdőbetűkért) 🙂
