Kövek. Súlyok és mész.
Háromszor is csak ez az egy,
ez a förtelmes gerinctelenség fed fel…
Erekbe húzódó vastag láz törtel,
míg nem a folytogatás kínja üti meg.
Adjam fel?
Még csak legmélyebb szívem se engedi,
hogy maguktól, a fáktól elbúcsúzzak…
Adjam fel?
Kedves bilincseim csörgése,
súlyaim nehéz rezgése
tépéssel kivágott csontjaim,
buzgóan törnek szilánkokra.
Adjam fel?
Szerelmem színe fakó árnya,
égető szenvedéllyel tölti ki
lámpáim szikráit, fordítva.
ADJAM FEL?
Miért? Hol? Hogyan?
Mikor csak egy szál cigaretta se
képes elvenni a maradék dobbanásom.
Mikor csak az a szempár se képes
teljesen föld alá tuszkolni,
mikor csak saját tükörképem se képes
összetörni…
Vágja, húzza és csak gyötrő
üvöltése nyomja karóba
lelkem intim molekuláit.
És akkor adjam fel?
Nem.
Nem akarom feladni…
A szenvedélytelenségem
még mindig szikrákban fürdik,
míg a szerelmem lángja csak úgy van.
Rideg tüze megfagyasztja ajkaim
csicsergő ízét.
Mert csak úgy van.
Lenni… holnap újra csinálni…
Törni a törhetetlent,
vágni a vághatatlant…
Ez a NEM feladás gyökere…
Rügyező ágainak,
a végtelen idő a kereke…
Gyötrelem?
Ez nem olyan elem,
amit csak úgy elvágsz a tengerbe…
Ez az, amit magaddal cipelsz
a végtelenbe…
És nem adom fel,
mert úgy kell tennem.
Aztán mi lesz veled nélkülem?…
Írta: Vázmer Tímea Kiemelt kép: pexels.com
