Hiszek benne, hogy semmi sem véletlen. Az sem, ha rátalálsz egy könyvre, aminek lehet, elsőre csak épp a borítója vagy a címe fogott meg. Aztán hazaviszed, és amíg elérsz az utolsó oldalakig, csak arra tudsz gondolni, hogy ezt a könyvet neked el kellett olvasnod. Így kellett, hogy történjen. Szükséged volt a mondanivalójára, a szereplőkre. Arra, hogy tanulj vagy ráeszmélj valamire. Már nem tudom, hányadik regényt olvasom idén nyáron, de folyamatosan ezt érzem. A könyvek, melyeket megtalálok vagy ők találnak rám, tanítani szeretnének. S hogy mit és miért? Remélem, mire augusztus utolsó napján éjfélt üt az óra, már mindent érteni fogok.
Miután befejeztem Jodi Picoult-tól a Törékenyt, biztos voltam benne, hogy nekem a Házirendet is el kell olvasnom. Először féltem attól, hogy egymás után két ennyire drámai könyvet vegyek a kezembe. Tartottam tőle, hogy hirtelen sok lesz a két történet, és nem tudom majd feldolgozni. Aztán, mikor a Házirendet öleltem magamhoz az utolsó mondat után, rájöttem, ezt a két regényt és azt, melyben általuk részesültem, soha nem fogom tudni elfelejteni.
Jodi Picoult megérdemli, hogy Amerika legnépszerűbb írónője legyen. Csak remélni tudom, hogy itt Magyarországon is felfedezték már őt az olvasni szerető emberek.
A Házirend című könyvében az írónő egy nagyon kényes témát dolgoz fel. Jacob Hunt 18 éves, Asperger-szindrómája van. Azaz: képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és már attól rettegés fogja el, ha egy másik ember szemébe kell néznie. Minden napja egy előre felépített terv szerint történik. Számára az állandóság a legfontosabb. Ha egyszer valami váratlanul nem úgy történik, ahogy kellene, az dührohamot vált ki nála. Otthon az anyukájával (Emmával) és a kamasz öccsével (Theo-val) egy saját házirend szerint élik életüket. Jacob nagyon okos fiú, kívülről tudja a Fibonacci-sorozatot, ha nem tud, vagy nem akar válaszolni a hozzá feltett kérdésre, akkor filmidézetekkel válaszol. Mindene a bűntények felderítése, valódi bűntények helyszínein is sokszor feltűnik, és minden nap megnézni a Bűnvadászok sorozatot. A regénynek van még egy kulcsfontosságú szereplője: Jess, aki Jacob segítője. A gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, és Jacob – a rendőrök számára feldolgozhatatlan – üres tekintete és szokatlan reakciói miatt gyanúsítottá válik.
Eleinte magyarázatokat kerestem a furcsaságaira: a boltban azért kuporog a bevásárlókocsi alján, mert túl erős a légkondi. A túl kemény anyagból készült ruhacímkék sértik a bőrét, azért kell kivágnom őket. Amikor sehogyan sem tudott beilleszkedni az óvodában, világraszóló szülinapi bulit rendeztem neki, vízbombákkal és akadályversennyel. Fél órába is beletelt, mire észrevettem, hogy a fiam nincs sehol. Hat hónapos, hisztis terhes voltam, a többi szülő tűvé tette a kertet, az utcát és a házat. Végül én találtam rá a pincében, ki-be rakosgatott egy kazettát a videóba.
Ez a regény méltán alkalmas arra, hogy háborogjunk majdnem 600 oldalon keresztül az amerikai igazságszolgáltatási rendszer és az előítéletes emberek miatt. Jodi Picoult kíméletlenül kaparja minden olvasó lelkiismeretét a felszínre, és állít szembe minket azzal: vajon tényleg Jacob Hunt a megvetni való ember?
Végül a regény vége felé megválaszolásra kerül a legizgalmasabb kérdés is: vajon bűnös-e a 18 éves, Asperger-szindrómás fiú?
Sajnos, minél több időt töltök az emberekkel, annál jobban szembesülnöm kell azzal, hogy nagyon könnyen kivetjük a világból azt, aki „más”. Néha bele kellene gondolnunk abba, ha nekünk ennyire bonyolult és ijesztő sokszor az élet, ők mit érezhetnek?
Életem tizennyolc évének legnagyobb része azzal telt, hogy megtanuljak élni ebben a néha narancssárgává, pontatlanná és zajossá váló világban.
Legszívesebben teleplakátoznám az egész világot egy üzenettel, hogy attól, hogy Asperger-szindrómád van, még igaz ember vagy. Talán igazabb, mint mi, „egészségesek”.
Jodi Picoult-nak pedig köszönöm, hogy megírta ezt a könyvet. Ha Magyarországon csak ezer ember olvasta el, és befogadóbb, jobb ember lett általa, már megérte.
