Ha másod nincs is, ezt add tovább…

Ha másod nincs is, ezt add tovább…

Ma, az egyre fenyegető globális felmelegedés, a talpunk alatt haldokló Föld, a légszennyezés és a virtuális valóság mindent uraló térhódításának korában, amikor nap mint nap kipusztulóban lévő fajok utolsó példányairól olvasunk cikkeket, megfeledkezünk valamiről. Valamiről, ami fontos, lényünk és létünk egyik alappillére, ám manapság már szinte semmit sem jelent, csupán egy félre rúgott, kopott szó egy sötét sikátor csatornájában haldokolva.
Beszélünk róla, emlegetjük, mint egy ismeretlennek tetsző, furcsa kis tüneményt, amelyet már senki sem ért igazán. Amit sosem érintett emberi kéz, és sosem vált valósággá egyetlen emberi szívben sem.
Beszélünk ugyan a jóságról, de akad még, aki valóban tesz is érte?
Kirívó példaként járja körbe a világhálót, ha valaki segít egy embertársán vagy valamely más élőlényen. Megosztjuk, beszélünk róla, döbbent arccal emlegetjük a hősöket, akik ételt adnak az éhezőnek, vagy kedves szót a rászorulónak. Csodabogárként figyelik az utcán, aki megáll egy hajléktalan mellett, vagy felkap egy szem almát, ami kiesett az idős néni kosarából.
És legalább ennyire megdöbbenünk, amikor mi kapunk másoktól ilyen váratlan ajándékot, hiszen elszoktunk már az önzetlen és kedves gesztusoktól, amelyért senki nem vár viszonzást. Nem közösségben gondolkodunk, csupán egyéneket látunk magunk előtt, és a saját képünk nagyrészt kitakarja a többi arcot.

„Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?… Hogy hiányzik – nem is a szeretet – hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?… Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett – és szinte megszédülsz… Érezted már?” (Müller Péter)

Szükségem van arra, hogy nyitott szívvel éljek, hogy kedvességgel forduljak mások felé, még ha félek is. Szükségem van arra, hogy inkább adjak, és aztán csalódjak, mint hogy magamba zárjak mindent, egy patyolattiszta toronyba, és aztán életem végéig őrizzem, ki tudja, minek. Mióta az eszemet tudom, kinevettek, ostobának és naivnak neveztek, sőt talán meg is vetettek ezért. Hallottam ezerszer, hogy nem kapok majd cserébe semmit, hogy nincs értelme mosollyal fordulni ahhoz, aki fájdalmat mart belém, hogy nem menthetek meg másokat, és nem is az én dolgom.
Tudjátok mit? Talán nem, de legalább megpróbálhatom. Felébredhetek azzal a gondolattal, hogy nyomot hagytam egy másik ember életében, hogy a biztonságos csigaházam helyett felemeltem a fejem, és tovább láttam az árnyékomnál. Hogy tovább adtam egy részem, és ez valakinek abban a pillanatban talán az életét mentette meg, vagy csupán szerzett neki néhány boldog percet.

„Imádom a barátságos embereket – tudod, aki felemeli a kezét, amikor előreengeded a zebránál, akivel összenézel, és egymásra mosolyogtok, amikor egy vallási fanatikus imára fakad a metrón, aki szól, hogy “leejtettél egy ötöst”, amikor leejtettél egy ötöst -, szóval azokat, akik egy csöppnyi boldogságot árasztanak, mert noha tudják, hogy a mindent átható ellenségesség érthető, de tudják azt is, hogy nem kötelező. És kevés van belőlük.” (Anna Maxted)

Nemrég olvastam el A jövő kezdete című könyvet, amelyet ugyan csak 2012-ben adtak ki először hazánkban, a filmváltozata már időtlen idők óta az egyik kedvencem. A varázst valószínűleg maga az alapötlet adja: tégy jót három emberrel, és cserébe csak annyit kérj tőlük, hogy adják tovább. És miért ne tehetnénk? Miért ne élhetnénk így az életünket abban a reményben, hogy a világ szebb, barátságosabb és szelídebb hellyé válhat általunk? Nem kell pénzt vagy tárgyat adnunk, mert annyi más van még a kezünkben, amelyről megfeledkezünk: az időnk, a segítségünk, az együttérzésünk, a bátorító szavaink, a hitünk. Nekünk nem lesz ettől kevesebb, más viszont talán éppen ezekből szenved hiányt.
Néha elszomorít, hogy nem hagyunk teret a jónak, miközben hangosan szónokolunk mellette. Pedig mindannyian képesek vagyunk rá. Tulajdonképpen nem szükséges hozzá túl nagy erőfeszítés – várhatunk mindig arra, hogy majd más megteszi az első lépést, vagy lehetünk mi a tűz, amely sorjában fellobbantja a többi apró lángot is.

92275299626821cfa70fbd625a215a36

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."