Ha szeretsz, jogodban áll bántani is?

Ha szeretsz, jogodban áll bántani is?

… Nem, nem a pofozkodásról lesz szó és nem, nem egy sértett nő fog “picsogni” a kapcsolatáról. Sokkal inkább arról szeretnék értekezni veletek, hogy mit gondoltok,

 

vajon belefér-e egy szeretetkapcsolatba, legyen az szülő-gyerek, barát, partner, hogy lelkileg bántalmazzuk őt, majd feloldozást nyerjünk azáltal, hogy szeretjük a másikat?

 

 

Napjainkban még mindig sok ezer ember fejében él az a (téves) képzet, hogy bántalmazni csak tettlegesség által lehetséges. Pedig a szavak olykor sokkal nagyobbat ütnek. Még akkor is, ha megpróbáljuk elbagatellizálni őket és úgy teszünk, mintha csak az “áldozat” lenne hibás azért, mert magára veszi a neki címzett mondatainkat. Ismerős? 

És a “De hát én szeretlek!” kezdetű monológ? – mondjuk nem is tudom mit várunk, mikor olyan idézetek keringhetnek még mindig  a köztudatban, miszerint azt bántjuk, akit szeretünk… stb. Itt rögvest meg szokott őszülni még az a  néhány mindezidáig barnán maradt hajszálam is. Hát mi a radai rossebért nem azt vágjuk arcon néhány jól címzett mondattal, akit utálunk? Már miért épp azt kellene sárba döngölnünk, akit méltónak tartunk a szeretetünkre?

Megmondjam? Hát, mert nem szeretjük eléggé.  Vagy legalábbis magunkat jobban. De az is lehet, hogy úgy szeretjük, ahogy nekünk jó és fogalmunk sincs róla, hogyan kellene másképp. És itt most nyilván nem arról beszélek, mikor pl. az özönvíz előtti pároknál tányértörésre kerül a sor és kígyót békát kiabálnak egymásra. Vagy mikor a gyerek rossz fát tett a tűzre és véletlenül kicsúszott a szánkon ez -az . Nem, nem erről beszélek.

Hanem olyanokról például, mikor a gyerekünket csak akkor szeretjük igazán, ha megfelel az elvárásainknak. Állandóan kiváló eredményeket várunk tőle, majd csodálkozunk, hogy egy maximalista barommá lett felnőtt korára? Rettegésben tartjuk egész életében azzal, hogy ha nem viselkedik jól, akkor nem szeretjük majd eléggé? Jé, és még 30 év után is rágja a körmét… Nyilván, ez is az ő hibája. Aztán persze előszeretettel menti fel magát a szülő azzal, hogy “De hát én szeretlek és a legjobbat akarom neked!”.  

 

Na, de biztos ez? Nem inkább magamnak akarok jót? Esetleg felvágni terveztem a kollégák előtt a csemete diplomájával? De igen. A legtöbbször pontosan erről van szó.

 

Mert úgy szeretem a gyerekemet, ahogy engem szerettek a szüleim, esetleg úgy, ahogy én szeretném, ha szeretnének. Miközben pontosan úgy kellene szeretnem, ahogy neki igénye van rá. Sem jobban, sem rosszabbul. 

 …

 

Egy egészséges kapcsolatban semmilyen szinten nem férnek el sem a testi, sem a lelki bántalmazások.

 
A sértegetés, lealacsonyítás, érzelmi zsarolás és hasonszőrű barátai. Nem teheted meg továbbá azt sem, hogy csak úgy egyszerűen tudomást sem veszel a másikról, pedig neki igénye volna rád. Az ugyanis a halálnál is rosszabb büntetés, mikor valakitől csak úgy szimplán megvonják a szeretetet és koldust csinálnak belőle, aki ha jól viselkedik, kaphat majd néhány morzsát a másik szeretetéből. Ez szimplán emberellenes bűncselekmény. Akármelyik oldalról is nézzük. 

Ha tehát, ki mered jelenteni valakinek, hogy szereted, akkor egyszerűen kutya kötelességed vigyázni erre a szeretetre. Nem bánthatod, törheted össze, tiporhatod két lábbal azt az embert, akit szeretsz. Nem bújhatsz a szeretet fátyla mögé, mikor fájdalmat okozol a szeretett személynek. Nem bagatellizálhatod el a rossz érzéseit, nem tehetsz úgy, mintha mi sem történt volna.

Mert egész egyszerűen semmilyen szintű bántalmazás nem férhet bele egy valódi szeretetkapcsolatba. Egyszerűen nem. 

Minden más csak ócska kifogás.

Kiemelt kép: pixabay


Az eredeti bejegyzésem rövidített változatát olvashattátok. 

Teljes egészében, a lelekhatar.cafeblog.hu oldalon találjátok meg. 

Köszi a figyelmet!

*H.Sz.

Szerző:

" ...megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet."