,,Keveredő szagok között a buszon … – Az emberi érintés elől meghunyászkodom…”
Minap egy hajléktalanszállón láttam egy férfit, aki hasonlított nagyapámra, és eszembe jutott, hogy mindig van lejjebb. Az ember azt hiszi, hogy nincs, aztán meglátja ezeket a periférián élő/tengődő személyeket, és rájön, hogy igenis van… Néhányan kérték, hogy ne vegyük őket filmre, mások kifejezetten követelték, hogy hagy legyenek benne a tv-ben. És miközben a kamera ezt-azt felvett, én szétnéztem. Az asztalok alatt koszos holmik, néhány tál félig elfogyasztott bableves az asztalokon.
A vezető elmesélte, hogy a hajléktalanszállón speciális esetek is vannak, és hogy ezek miatt a legtöbb igazán rászoruló hontalan nem mer hozzájuk bemenni. Mesélt nekem Feriről, aki nőnek hiszi magát, és bevásárlókosarában összegyűjtött játékbabákat hurcol azt állítva, hogy azok a gyerekei. Még a hivatalba is bejár, hogy segélyt kérjen a ,,gyerekeinek”. És ha a szállókon a férfiak közé teszik (mert bár a gondolkodása ellenére ő anatómiailag igenis férfi), akkor igazságtalanság miatt feljelenti az intézményt.
Máskor frissen szabadult börtöntöltelékek érkeznek bandába verődve és gyakran még a dolgozókat is megfélemlítik.
A szenvedélybetegek külön részen vannak. Kb. 30-an férnek el itt, és nem szívesen keverednek velük mások.
És ahogy elnéztem a nagyapámra hasonlító férfit, miközben ebédelt, hálát adtam, hogy van hová hazamennem, hogy van ételem, és hogy nem vagyok egyedül.
Érkezésünkkor ami legelőször feltűnt, az a tömény fertőtlenítő-szag. A klórt még aznap este is az orromban éreztem.