Hajózunk

Akaratlanul folynak belőlünk a szavak, ahogy a látóhatáron eltűnik a fény utolsó sugara.

Mintha lennének dolgok, amiket csak éjjel lehetne megbeszélni. Ahogy a lámpa fénye rávetül az utcán a fák virágaira, olyan most az arcod is, sápadt és kontúros. Folytathatnánk egész éjszaka. Mi együtt annyit tudunk beszélni, akár a semmiről is. Órák telnek el percek alatt, egymásra sem nézünk. Saját mélységünket járjuk, mégis el nem engednénk egymás kezét. Sosem voltunk egyszerre ennyire közel és távol. Próbáljuk megmagyarázni a megfoghatatlant. Ehhez messzire kell hajózni a lelkünk medreiben.

Nem térhetünk vissza hamar.

Csak apránként csepeg a megértés csermelye, és minden sötét. Nincsenek éles határok. Tapogatunk, miközben aranyló fonalként követjük egymás hangját. Csak ez vezethet vissza a jelenbe, az elképzelt jövő és fájó emlékek alagútján át. De én hallom a hangod megtörni a szirteken. Látom, ahogy egy szavadra a bánat madarai felszállnak. Érzem, ahogy a tisztító víz az ajkamhoz ér. Sós, mert gyógyít. Édes, mert éltet. Keserű, mert elmúlt. Savanyú, mert régi már. Lelkesen iszom mindet. Iszom a szavaid, még ha marnak is.

Eltévedünk. Megint.

De már nem számít, merre kell mennünk. Nincsenek határok hozzád. Összemosódunk, akárcsak a két festék mikor egymáshoz ér. Nem lehet szétválasztani többé. Saját színünk van. Kövesd a hangom, hogy meglásd. Magunkat, ahogy mindig is egymás felé tartottunk. Egy színben, egy lélekben, egyként ezen a sápadt fényű éjjelen.

Hajózunk… együtt.