Hála – mert már a Lendületben is csodák laknak

Hála – mert már a Lendületben is csodák laknak

Van egy lány, akiben a csodák laknak. Ő az, aki arról álmodott, hogy tehetségeket fog felkarolni, bátorítja és támogatja őket. Sok időbe, rengeteg energiába került, de sikerült valóra váltania álmát, és még ennél többet is adott, csak erről ő maga nem is tud. Megmentett minket. Szerintem nem is gondolná, hogy mekkora változást hozott életünkbe és, hogy milyen mértékű hálával tartozunk neki. Elérte, hogy higgyünk önmagunkban és egymásban, lendületet adott nekünk és jó irányba terelt minket. Megmutatta, hogy többre vagyunk képesek, mint azt gondolnánk.

A minap rendezgettem otthon a dolgaimat, és megtaláltam azt a képeslapot, amit idén januárban kaptam tőle. Ezeket a sorokat olvasva újra fontosnak éreztem magam. Megint előjött az érzés, hogy „igen, jó vagy, ne aggódj” és a mínusz húszra zuhant önbizalmamat sikerült feltornáznia annyira, hogy másnap mosolyogva ébredhettem. Azt éreztem, hogy tartozom valahova.

„Köszönöm, hogy VAGY! Köszönöm, hogy annyi erő van benned (még ha néha nem is tudod)! Köszönöm, hogy mindig csak ADSZ mindenkinek! Köszönöm, hogy végtelen a szereteted! Köszönöm, hogy ilyen vagy, SOHA ne változz meg senkiért! Azt hiszem, a leghálásabb Neked vagyok, mert a legsötétebb órákban is képes voltál HINNI! Kívánom, hogy legyél végre végtelenül BOLDOG!”

Tudjátok, vannak olyan emberek, akik akarva, vagy akár akaratlanul is segítenek másokon. Szerintem a „mi anyukánk”, Timi is ilyen. Soha nem hagyott minket cserben és mindig megpróbált a helyes útra terelni. Néha kemény volt velünk, sokszor vajszívű, de minden egyes szava/tette azt a célt szolgálta, hogy fejlődjünk.

Sokat beszélgettünk a szerkesztőkkel arról, hogy kinek, mit adott a Lendület. Megosztottuk egymással a kis történeteinket, hogyan is mentett meg minket a magazin. Őszintén szólva, nem tudom, hogy hol tartanék, ha akkor nem szedem össze a bátorságom és írok egy levelet Timinek, hogy szeretnék a csapathoz tartozni.

Az én történetem nem hosszú, nem is egy hollywoodi szívszorító lányregény. De az én csatám volt, és muszáj volt megvívnom, majd utána pedig talpra állnom.
A családommal éltem. Mindkét szülőm elveszítette a munkáját. A hely, ahol én dolgoztam, a csőd szélén állt. Megfogadtam, hogy hinni fogok abban, hogy minden a helyére kerül majd. Rátaláltam a Lendületre és írni kezdtem, mert muszáj volt valamivel kikapcsolnom az agyamat, amivel elterelhettem a figyelmemet a mindennapi nehézségekről. Emellett két helyen dolgoztam, a szüleim megállás nélkül kutattak új lehetőségek után. Néhány hónap eltelte után édesanyám és édesapám (csupán pár nap eltéréssel) találtak maguknak munkát. A cég, ahol dolgoztam, nehezen, de elkezdett kimászni a kátyúból.  A gondok megoldódni látszódtak és a Lendületnek köszönhetően a kedvem is jobb lett. Új utat találtam magamnak, amin azóta is lépkedek, és azt hiszem így, a magazinnal együtt lett kerek az életem (legalábbis ezen időszaka biztos).

Valamiért, talán egy csoda folytán, szinte mind akkor találtunk rá a Lendületre, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. (Bár az is lehet, hogy csak jókor voltunk a jó helyen. De a véletlenekben nem hiszek.) Megmentett minket a hanyatlástól, reményt adott és megtanított újra hinni.
Azáltal, hogy másokat biztatunk, lendületet adunk nekik, mi is többek leszünk. Minden egyes email-váltás, egy köszönöm, vagy egy sikerélmény ad újabb lökést ahhoz, hogy tovább csináljuk és megerősít minket abban, hogy Timi nekünk is adott az ő csodájából. És ezt a csodát beültettük a lelkünkbe és ott őrizzük a fényét, nehogy kialudjon.

Tavaly szenteste mondtam utoljára hálát. Talán itt az ideje, hogy megint megtegyem, hiszen nem csak karácsonykor kell köszönetet mondanunk. Egy évvel ezelőtt, a szeretet ünnepén a következő szavakat intéztem a többiekhez:

 „Hálás vagyok nektek! Hálás vagyok, amiért nehéz helyzetben mellettem álltatok, segítettetek és amikor szükség volt rá, helyettesítettetek. Mindig ott voltatok, soha egy rossz szót sem szóltatok, ha épp nem úgy teljesítettem, ahogy azt a helyzet megkövetelte volna. Hálás vagyok Timinek, amiért ezt az egészet megálmodta, Zsúnak amiért Timivel összeállva ezt az egészet létrehozta. Hálás vagyok nektek, hogy ilyen csapatban dolgozhatok. Köszönök mindent! Köszönöm az elmúlt éveket, a támogatást, a közös munkát. Köszönöm, hogy néha megnevettetek írásaitok, néha könnyeket csaltatok a szemembe, olykor meg rádöbbentettetek arra, hogy nem mindent csinálok jól. 
Hálás vagyok. Köszönöm nektek, hogy közöttetek lehetek. Köszönöm a sok segítséget, támogatást, szeretetet. Köszönöm, hogy a Lendület az elmúlt években állandó szereplője volt az életemnek és azt, hogy kerekké tett (kerekké tettetek) mindent. Köszönök mindent! Én eztán is Lendületben maradok. És attól, hogy nem írom le ezt minden nap, tudjátok, hogy minden egyes nap hálás vagyok.”

Újat nem tudok mondani, viszont azt biztosan állíthatom, hogy a hitem egyre csak erősödik. Olyan mélypontokon vagyunk már túl, amelyekről nem gondoltam volna, hogy túléljük. És tudom, hogy ennek a csapatnak a tagjai azok, akik erőt és bátorságot adnak egymásnak ahhoz, hogy tovább tudjunk lépkedni. Hiszem, hogy már bennünk is a csodák laknak.

Hálás vagyok. Hálás vagyok Timinek, a szerkesztőségnek (régieknek és újaknak egyaránt) és nektek, olvasóknak is, hogy segítetek abban, hogy ne tévesszük el az irányt.

Vannak időszakok, amikor elfog minket a kétségbeesés, vannak olyan pillanatok is, amikor úgy érezzük, hogy tényleg szárnyalunk. De az igazság az, hogy a kettő együtt tette (vagy akár mondhatjuk jelen időben is) kerekké az egészet. Egyik a másik nélkül nem lépkedhetne előre. Voltunk, vagyunk, leszünk, lendületben maradunk és megpróbáljuk megőrizni annak a csodának a fényét, amit a Lendülettől kaptunk.

Kiemelt kép: dayabieber.devianart.com 

Szerző:

"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/