“Hallgatni akartam…”

“Hallgatni akartam…”

Hallgatni akartam. De aztán megszólított az idő, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni. Később megtudtam azt is, hogy a hallgatás legalább úgy válasz, mint a szó és az írás. Néha nem is a legveszélytelenebb válasz.– Márai Sándor

A fejem felett kérdések ezrei záporoztak a vidám társaságban, nevetés csattant, pohár koccant. Engem mégis a csend körülölelt, akár egy bolyhos takaró.  A furcsálló tekintetek közepette nehezen engedtem fel, néhány szó, egy-egy vicces megjegyzés csupán ennyi telt tőlem, legfőképp idegenek között. Nem vagyok pezsgőtabletta, amely könnyen feloldódik. Csak bizonyos emberekkel, bizonyos helyzetekben.

Valahogy képtelen voltam úgy igazán részese lenni ennek az őrült forgatagnak, amit életnek hívnak. Nem különcködésből, bár néha inkább annak képzeltem, mégis, így utólag inkább a félelem számlájára írom a hallgatásom. Féltem, hogy fogást találnak rajtam és a sárba tiporják a suta, hirtelen kimondott gondolataimat. Ami még rosszabb volt, hogy racionális meglátásommal együtt, magam is egyet kellett értsek velük.

Így inkább érleltem őket, és figyeltem. Mint egy tudós, analizáltam, elméleteket gyártottam, apró részleteket vizsgáltam. Egy saját ismert világot rendeztem be, amiben mindenkinek megvolt a maga helye, és tudtam mit várhatok tőle az ismereteim alapján. Az elméletek és érzések tengere, azonban elvette azt a spontaneitást, amelytől szép maga létezés. Rugalmatlan lettem, idő előtt. Talán egyrészről túlérett. Nagy ritka alkalmakkal, mikor az élet magával ragadott, egyaránt értek jó és szörnyű dolgok is. De most már megértek a gondolatok és itt az alkalom learatni őket…

Valójában ezek nem csak az én gondolataim. Csokorba gyűjtöttem, amit hallottam, megszépítettem és most visszaadom azoknak, akiktől kaptam közvetve vagy közvetlen. Eddig hallgattam őket, mert hallgatnom kellett. Több ezernyi szót az olykor búsuló vagy épp örömködő ajkakról. Amíg el nem kezdtem írni, úgy igazán, nem is éreztem szükségét lejegyezni a tapasztalásokat. A személyeset és a távolit. Eddig a személyes túl közel volt, a távoli pedig túlságosan messze tőlem. Most mégis, egyszerűen kipattannak végtelen variációjában a fejemből. Révbe érnek, és már tudom, mit kell tennem. És van amikor már nem hallgatok, és jól tudom, innen már nincs visszaút…

Képek forrása: Pinterest.com