Tanuld meg ezt a versemet, -kedvesem, -barátom,
mielőtt elszáll minden vigasz ami volt;
ezen a rendbe sose tett világon,
melyen mint lakat csüng oda fent a hold.
Mert a vágy íze ingatag lesz, -végső,
a szem majd alig tartja a könnyeket;
sűrű lesz a „hiába” és a „késő”,
élni rossz lesz, és nem kell, és nem lehet.
Szürcsöld szavaimat mint a hideg bort,
amíg ereinkben még a vér csorog;
mert elvész a szó, mi irodalom volt,
és vele vesznek el majd a templomok.
Számodra e versem vigasz legyen ma,
szavald a repülő, por-pillanatnak;
mert nem lesz túlvilág, -éden, -gyehenna,
csodát és öröklétet úgy sem adnak.
Nem lesz itt már semmi a régi módon,
legfőbb jó sem lesz abban a világban;
nevetnek majd csak a hinni tudókon,
magára a legvégső rossz sem várat.
Nem lesz Úr, akit elhagyni nem szabad,
világunkat vinni tovább nem lehet;
melyben el sem fér majd a sok áldozat,
mely minden nap egy holttal lesz nehezebb.
Szavald el versemet, legalább egyszer,
ne dobd el mint egy darab konok követ;
nem lesz mindenség-szelídítő mester,
akit követhetnénk, és aki követ.
Legyen most e versem az ami áthat,
morajként keljen életre a fülben;
mert nem lesz világtartó isten-állat,
menekül majd végleg megszégyenülten.
Fénye nem lesz a hitnek, az erőnek,
nem lesznek múzsák, szeretők, se arák;
erényeink háztetőig sem nőnek,
elenyész a mosoly, -a pupilla láng.
Legyen versem illat, mely beléd ömöl,
a szív majd súlyosan és fájva dobban;
nem lesz ki kimosdat a sors szennyeiből,
szavald versem izgatott fájdalomban.
Szavald csak, -szavald csak kedves olvasó,
kérésem hozzád ne legyen esendő;
nem lesz majd érv, ami valamire jó,
nem lesz példa rá, hogy semmi se esendő.
Mielőtt az ember elveszti arcát,
de most még öntse el pír az arcodat;
szavald versem, ha nem is látod hasznát,
még mielőtt elhagy a fény, és a nap.
Szavald, -szavald versem töretlenül,
járjon át mondókám mint a napsugár;
míg ez a világra árokba nem repül,
hogy károgjon felette a hantmadár.
Az ablakon át majd a Gonosz nyomul,
és győzedelmeskedni fog majd megint;
az ajtón keresztül ki fut majd az Úr,
míg utánunk majd csüggedt kézzel legyint.
De addig égjen, -égjen hangszálad,
mielőtt a világ végleg elesik;
mielőtt a gondok a húsba vágnak,
ne is számold hátralévő perceit.
Olvass hát kedvesem, -barátom, -ne légy zsarnokom,
úgy olvass hogy a jövő még ne fájjon;
melyben mihez köt, -még magam sem tudom
majd a záró bilincs, nagy, hosszú láncon.
Valljam meg talán halottként és hanyatt,
hogy most is rád gondolok, földbe térten;
hol nem találnád már csak csontvázamat,
Te, aki a menny voltál, és az éden.
A mi szerelmünknél, egy sem volt nagyobb,
hittük: lét –világunkon túl is lehet;
üzenem, mielőtt jönnek a viharok:
felejtsd el, -felejtsd el ezt a versemet.
Írta: Móritz Mátyás
Kiemelt kép: pexels.com