Hátha benyitnak

Hátha benyitnak

 

Szinte teljesen úgy találtam rá, ahogy annak idején otthagytam. Ugyanaz a hátratolt váll, fénnyel kihímzett, rideg sziluett. Nem hittem volna, hogy még egyszer látni fogom.
Kimondom a nevét.
Lágy, szinte érinthetetlen, mégis keserűt hagy maga után a számban. Tudom, hogy felismert, ott van a régi ránc a szeme sarkában.
Hogy én mennyire szerettem.

Hirtelen látom magunkat újra, sok évvel ezelőtti piszkos pincelakásban, érzem, hogy nehezebben lélegzem. Nyirkosak a falak. Nincsen nekünk semmink és én azt hiszem, mégis jól van ez így. Esténként bebújik mellém, a hideg, meztelen talpait kuncogva a hasamhoz szorítja, és csak csicsereg, megtelik vele még ez az elátkozott hely is.
Mesél, sokszor teljesen képtelen dolgokat. Mindig azt érzem, nem több ő, mint egy kisleány, púderport meg büszke nőket vetít elém, csillogó szemekkel ábrándozik, ha akarnám, sem tudnám követni.
Hagyom, miközben még szorosabbra húzom magunk körül a takarót, a kis világunkat, eligazgatom rajta, meg ne fázzon ebben a nedves, hideg párában, ami mindenhol ott van, beszivárog a kulcslyukon, át a rozoga ajtónk alatt. Nem tudom kizárni.
Még mindig beszél, a szavai új ruhákat festenek a testemre, rózsaszínű krémmel bevont süteményt az asztalra. Mellette nem érzem, hogy elviselhetetlen az, ami van. A szemét figyelem, ahogy nagy komolyan rám emeli, és közben azt suttogja, ez egyszer nekünk is valóság lesz, majd fény villan benne, azt mondja, megdicsérték ma az utcán. Még fektében is kihúzza magát.

Itt megállok, nem akarok tovább emlékezni. Újra ráébredek, milyen nehéz vagyok. Percek óta csak ülök vele szemben, ebben a teljesen ismeretlen, vegytiszta eleganciában és figyelem. Feszengek. Talán most ő is emlékezik, ugyanúgy a szája szegletébe harap, mint régen, úgy látszik, ezt az egyet nem tudta levetkőzni. Minden mást igen. Visszasüppedek az emlékekbe.

A hátát látom. Ez az első este, mikor elhúzódik mellőlem, magában tartva, hogy aznap merre járt, mit álmodott fel magára vagy, hogy épphogy milyen dalt dúdolt a buszra várva. Abban a pillanatban ott volt kettőnk között egy láthatatlan, dermesztő valami, ami bezárt a saját magányomba. Számolom a csigolyáit, áttetszenek a könnyű anyagon. Lentről felfelé, majd föntről lefelé, nagy különbség nincs. Arra gondolok, milyen kis finom portéka, meg hogy mennyire nem illik bele ebbe a nyomorba, amik mi vagyunk.

Aznap éjjel hagytam, hogy egyedül fesse meg magának az álmait. Ahogy az utána eltelt 3129 éjszakán is. Arra gondolok, most itt vele szemben, vajon sejti-e, hogy én még számolom, meg hogy neki eszébe jutott-e valaha is az a nap. Ahogy rám szegeződnek a piszkosszürke szemek, nem is kell kérdeznem. Tudom a választ.
Nem is érdekli.
Az évek során sokat gondolkodtam azon, hogy hol hibáztam. Hol csimpaszkodhattam volna bele a kabátujjába, hol tarthattam volna meg a csukódó ajtót a cipőm orrával.
De hát mit tehettem volna?
Én nem voltam olyan kecses, illékony. A kezeim durvák, a szavaim dohos, föld ízűek, ha megszólalok.
Hiába érzek, a viselkedésem csak zavarba ejti. Szégyell engem.
Szóval mit adhattam volna neki? Hogyan?
Csak nézem-nézem, és már nem csodálkozok azon, ami ezután történt. Én nem tarthattam meg.
Jöttek az új ismeretlen barátok, az éjszakai kimaradások. Láttam, ahogy szaporodnak az egykor csak álmodott dolgok a szekrényében, ahogy egyre feljebb emeli az állát. Emlékszem, akkor már szinte hitetlenkedve tekintettem azokra az időkre, mikor még egynek gondoltam magunkat.
A környéken folyton csak azt hallottam: „Ez is megcsinálta a szerencséjét”, de én egyszerűen képtelen voltam így tekinteni erre.
A szeme üveges, a teste tökéletes. Kellemes, puha és illékony. Makulátlan mozdulatok, ügyel minden lépésére, mint a nagy ideálok.
Az lett, ami mindig is lenni akart.
„Örülnöm kéne neki” – remeg át rajtam, de ahogy a kifejezéstelen arcra meredek: Nem megy.

Az utolsó közös emlékünket még felidézem, aztán esküszöm, megszólalok végre, elmondok neki mindent. Azt, hogy mit éreztem, mikor bejelentette, van valakije, mikor összepakolt vagy mikor először feküdtem le egyedül az ágyunkba, miután elment. A szégyent.
Ha eddig nem is, most megteszem. Megszólalok.
Érzem, hogy újra átfut a testemen a remegés, de nem érdekel, ha le is kopik a porcelánmáz most róla, kimondom.
Dacosan a szemébe nézek, érzem, ahogy könnyek simítják végig az arcomat és tudom, hogy tudja, hogy mit akarok mondani.

Leereszkedően rám néz, elmosolyodik, és végre kimondja azt, amit gondol:
– Menj, hátha benyitnak.

 

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

"Ha itt nem találsz, keress meg ott."