Sötétzöldre festett falakra álmodtam magamat.
Kecses voltam, és gyönyörű. De törékeny is.
Porcelántestembe karcolt minden egyes tégladarab a vakolat alatt.
Sápadtan világítottam és a pilláim leszorítottam.
Ez most az enyém.
A dohos falak, a por a padlón, minden hajlékonyságom és ívem, a szigorú kontyba kényszerített fürtjeim.
Forrás: pinterest.com
Ugyanúgy álltam fel a színpadra akkor is. Reflektorfényben még jobban kiviláglik a bőröm.
Játszottunk.
Voltak ott ugrások, pördületek, emelések.
Fürgén, könnyeden, mégis egy remekbefaragott klasszikus szobor eleganciájával teljesítettem.
Nem voltak hibák, nem volt egyetlen félbehagyott levegővétel sem.
“Tökéletesség” – ez a szó szaladt ki a számon, úgy, mintha mindig is erre várt volna.
Én pedig nem kapok utána szégyenlősen, és nem is szaladok a nyomában.
Csak figyelem azt a kiszámított valóságot, amit maga után hagyott.
Hagyott.
Hát sorra vettem, mit vitt.
Égígérő nevetéseket, fellegekbe mosolygó délelőttöket.
Az összes kacatot.
Félbehagyott mozdulatokat, becsukódott ajtóra való órahossznyi bámulásokat, azokat a ki nem mondott semmiket.
A szavakat, vonatokat, kispatakot, Dunát és Tiszát, szertelen nyargalásokat.
De hát mit is kezdenék én velük?
Nézegetném őket a vitrinben.
Megfogni se merném. Hátha felsérti a bőröm, hátha esetlenül fognám bele a tenyerembe. Az meg már nem lenne tökéletes. Ugye?
Ez nem olyan dolog. Olyan nekem való.
Forrás: pinterest.com
Én fehér vagyok.
Kecses.
Talán nem is igazi.
Csukd be a szemed.
Húzd fel azt a zenedobozt.
Ebben a sorrendben.
Nem baj, ha hozzám se mersz érni, nehogy törjek.
Csak hallgasd meg.
Dúdolj utána.
Hamisan, kérlek.
Ahogy az utolsó hangok csúsznak el a karcos lemezen.
..mert akkor nem lennék tökéletes.
Csak boldog.
