Hello régi ismeretlen ismerős! Ennyit gondoltam csak, mikor megpillantottam a zebrán. Újra a régi göndör haj, és a fehér napszemüveg. Odasandítottam, észrevett-e azért, megismer-e még ismeretlenül is. Persze meg. Most, hogy már nem számít.
Régóta nem számít. Csak egy csintalan mosoly volt ő az arcomon. Ennyit jelentett. Most is elmosolyodtam. Elfelejtettem lefordulni a bolthoz. Eltévedtem az évek óta ismert környéken. Persze nem nagyon, csak egy kicsit. Egy kicsit elvesztem megint. Eszembe jutott, hogy pár éve milyen voltam. Bolond és merész. Az a bizonyos őrült kalapos este és az az ördögjelmezes csók. Volt benne valami különleges. Aznap nem csak a jelmezem volt ördögi. Talán, az, hogy tudtam, nem a nagy szerelem, nem vártam virágokat és holtodiglanholtomiglant. A szabad őrültség, a titokzatosság. Nem voltak szavak, soha nem beszéltünk. Egy év múlva egy helloszia, ennyi volt az összes verbális kommunikáció. Itt csak a test beszélt.
Talán akkor nem azt mondtam volna, hogy “nemanyueznemszerelem”, de nem volt az. Fellángolás, bátorságpróba, erről szólt, hogy meg tudom tenni, meg tudom szerezni, addig kellett még elérhetetlen volt, és folyton az volt, ez éltette a tüzet. Csak a kíváncsiság, az őrültség, a merészség, ez vonzott, az, hogy miért ne, nem volt mit veszítenem, csak nyerhettem. Nem dobtam be szívem a közösbe. A szívem szabadságra küldtem akkor már jó ideje. Nem voltak kötelékek, nem voltak megbeszélt időpontok, nem voltunk egymásnak senkik, csak két idegen, és ez így volt szép. Egy fiú, akivel sosem beszéltem, de tapasztalatból tudtam, hogy jól csókol. Bolondság tudom, de máig odalopódzik a csintalan mosoly az arcomra, ha összetalálkozik a tekintetünk. Egy emlék csupán. Sosem lesz több.
Egyszer ha beszélnénk, csak annyit kérdeznék: “mókás ez az egész ugye?” a választ nem várnám meg. Nevethetnénk együtt rajta, de elveszne az a furcsa varázsa a múltnak. Maradjon meg egy csintalan mosolynak. Nem akarom tudni, mi a kedvenc színe, mi a kedvenc étele, horkol-e, mikor alszik, kutyás-e vagy macskás. A neve sem számít. Kalapos. Ez volt ő. Sosem beszéltünk, ettől volt különleges, ez adta a varázsát az egésznek.
Majd elmesélem az unokáimnak, milyen őrült volt a nagyanyjuk, mert őrült is volt, őrült és merész. Egyszer…de aztán megkomolyodott, vagy csak lenyugodott és szerelmes lett.
Mikor megtanult szeretni igazán. Azóta sok minden történt. Változott a kalap tulajdonosa, változtam én is. Más kezét fogjuk, és ez így a tökéletes. Nincsen szívdobbanás, elakadó lélegzet, görcs a gyomorban, nincsenek érzések, csak a csintalan mosoly. Ennyi és nem több. és ennek így kell lennie. Bár a nevét, azóta tudom, de nem fontos, sosem volt az.
Másért dobog a szív megállíthatatlanul, mást szeret az egykor bolond lány, és azt a mást nagyon szereti, mint még soha senkit, és nem is akar soha mást szeretni. Csak kellett őrültnek lenni és játékból szeretni, hogy aztán megtanuljon ez a lány tiszta szívből és őszintén szerelmesnek lenni.
