Sokszor hangzik el a mondat a szánkból, hogy azt hiszem… De tulajdonképpen mit is hiszünk? Miben hiszünk? A mában, a holnapban, Istenben vagy magunkban?
Számomra ez mindig is központi kérdés volt. Hinni. Én elsősorban magamban és a sorsomban hiszek. Abban, hogy képes vagyok irányítani a sorsomat, hogy kézben tudom tartani a dolgaimat. Legalábbis az esetek nagy részében. Szeretném mindig ezt hinni, de van, hogy életemnek egy olyan szakaszához érek, amikor azt érzem, hogy kicsúszik az irányítás a kezemből. Nos ilyenkor a hit, akár egy hűtlen szerető, kámforként tűnik el az életemből. Ilyenkor dühös vagyok. A hitemre, hogy itt hagyott. Holott, a hitünket egyedül mi magunk vagyunk képesek felépíteni. Újra és újra és újra.
Nem úgy születünk, hogy hiszünk valamiben. Mi magunk építjük azt fel. Megtanulunk hinni. Megtanítjuk magunkat. És pont ez a jó benne. Mert ha egyszer megtanultad, akkor bármikor képes vagy rá.
Ha olyan dolgok történnek az életünkben, amik hitünket szegik, álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el. Mi is történt valójában? Érdemes-e veszni hagyni, azt amit egy életen át építettünk? Ha kell adjuk ki magunkból a dühöt vagy üljünk le beszélgetni néhány jó baráttal, vagy menjünk bulizni, vagy csináljunk bármit, amit szeretünk, ami kikapcsol.
De ha ezek sem segítenek, akkor ma már rengeteg olyan könyv, film és hanganyag létezik, amelyekkel könnyebben megtaláljuk a helyes irányt. Azt, amelyik visszavezet minket a hit ösvényére.
Egy a lényeg, sose adjuk fel, sose adjuk lejjebb, annál, ahova egyszer már elértünk. Mert ha egyszer sikerült, akkor bármikor képesek vagyunk rá.
Kép: wandering-through-time-and-place.me
Kövessetek minket a facebookon is!
