Hogy honnan tudom?

Hogy honnan tudom?

A szökőkút cseppjei hangos morajjal simogatták a víz felszínét. A fények lélekmelengetők voltak, ahogyan pislákoltak a félhomályban utat mutatva a járókelőknek.
A Nap még csak most bukott le a horizonton, de az emberek már eltűntek. Végül is ki lenne olyan bolond, hogy a sötét életét még sötétebb helyen töltse, az éjszakában? Én, plusz, ahogyan láttam, csak egy valaki álldogált a mesterséges tavacska másik oldalán.
 Furcsa jelenség volt, hogy ilyenkor találkozzak másokkal is. Talán találkozója van és vár valakit. Talán. De ott lapul a miért.

Miért vár valakit, aki soha sem jöhet el? Miért kínozza magát és a másikat? Miért olyan reményvesztett mégis meleg a tekintete, ha meglátja? Miért hívja, ha utána eltaszítja?
 A csobogás monotonsága még idegesítőbbé teszi a kínzó jelenetet. Miért szorul el a tokom, ahogyan nézem?

Az ajkamba harapva figyelem, hogy ebből vajon mi lesz. Csak állok és nézek miközben egyre inkább reménykedem, hogy végre megmozdul a fiú, de nem csinál semmit. Csak figyel, alaposan végig mér mindent, majd felemeli a kezét és a hajába túr. Ennyi. Más nem. Csak egy nemtörődöm, hanyag mozdulat meg egy átkozott mosoly a szája szegletében. Ez lenne ő. Egy plátói ökör, aki előttem áll és figyel. Észrevett és int. Mit teszek? Elfordulok és elmegyek, hiszen az eső is esni kezdett. Hogy miért? Mert utálom azt, hogy szeretem és mégsem érhetem el.
 Ne aggódj! Nem jött utánam, mert ő csak állt és nézett, melegen és kimérten, éppen azért, mert tudta, hogy szeretem. Nyitotta a száját, de a hangok megakadtak kifelé jövet és inkább az ajkába harapott. Nagyot sóhajtott a mellkasa emelkedéséből ítélve. Hamarosan megfordult és elsétált úgy, mint én, lassan, ökölbe szorított kezekkel.
 Hogy honnan tudom?

Hátra néztem…

Szerző:

"Ha mindenki meg lenne elégedve önmagával, nem lennének hősök a világon." /Mark Twain/