Szeretem azokat a történeteket, amelyek a falhoz vágnak.
Vagy inkább a falhoz állítanak, és a fejemhez szegezik a pisztolyt, én pedig a végzetes pillanatban csak arra gondolok, hogy talán élni mégis szép és kiváltság, miközben reszketve fúrom magam ebbe a világegyetembe, mert maradni akarok. Létezni, itt és most.
Tulajdonképpen mind erre vágyunk, nem? Álmatlan éjjeleken forgolódva, amikor csupán egy magányosan pislákoló utcai lámpa próbál kíváncsian belesni a csálén elrántott függöny szemrésén, a legmagányosabb órán – hogy nyomunk maradjon. Hogy tudassuk valakivel, bárkivel: itt voltam. Hogy legyen, aki megőrzi az emlékünket.
Gayle Forman könyve, az Itt voltam éppen erről szól. A Ha maradnék volt az első élményem tőle, és hogy őszinte legyek, azóta sem sikerült felülírnia azt az érzelmi zűrzavart, amit a szavaival okozott – ám felébresztett már bennem azóta ezernyi más árnyalatot, és elvetett még sok más gondolatmagvat is.
Olvasás közben az első mondattól az utolsóig szorított valami, hiszen nekem is van legjobb barátom. Lehet, hogy nincs állandóan jelen fizikailag, az engem övező térben, valahogy mégis mindig velem van: tudom, melyik viccen nevetne velem, vagy rajtam, amikor ismét megbotlom a lépcsőn vagy pánikba esek egy felrepülő madár láttán. Tudom, mikor nézne rám elismerően vagy megbocsátó kis mosollyal, mert felesleges mentegetőznöm előtte. Tudom, mit fog válaszolni a következő pillanatban, és mindennél erősebben érzem azokat, amiknek nem is ad hangot. Ismerem már ezt, és nem tudnám kitörölni az életemből.
Pedig a könyv főszereplőjével, Codyval éppen ez történt: a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követett el, ő pedig ott maradt a mardosó űrrel, a bűntudattal, és ezernyi, talán örökké megválaszolatlan kérdéssel. Persze valami hajtja, hiszen nem hagyhatja ennyiben – egyfajta búcsúajándékként próbálja felgöngyölíteni a titkot, amely előtt mindenki értetlenül áll: miért tette ezt Meg? Fantasztikus család, ígéretes élet és tengernyi csodás élmény és pillanat állt mögötte, ő mégis hagyta, hogy szanaszét guruljanak a naplemente harsány vörösébe, és nem adott újabb esélyt a rá váró, boldog pillanatoknak. Szürke pacává mázolta a remény könnyeit.
Cody nagy utat tesz meg, mind valós, mind lelki értelemben – válaszok után kutat, de sok más mindenre is rátalál.
Gayle Forman szokásához híven komoly témába tenyerel, amelyről a legtöbben inkább gondosan hallgatnak, ha kikukucskál, visszarúgják az ágy alá, mert kényelmesebb, ha nincs szem előtt. Szembe kellene végre néznünk azzal, hogy manapság rengetegen elveszítik az utat, a fogódzót, és társas magányban tengetjük napjainkat. Tudatosítanunk kellene a reményvesztettekben, a kétségek közt vergődőkben, hogy segítséget kérni nem gyengeség. Akkor vagy erős, ha így vagy úgy, de felkelsz a földről. Miért kellene mindezt egyedül csinálnod?
Számomra a történet arról is szól, hogyan küzdesz meg a gyásszal, a veszteséggel, hiszen végül mindig tovább kell mennünk, nincs más választásunk. Hegekkel a szívünkben.
Weheartit.com
Vannak azok a könyvek, amelyeket legszívesebben minden ember kezébe odaadnék, hogy tanuljon belőle – talán segít, hogy később a kezét nyújtsa valakinek, akinek szüksége van rá, vagy megakadályozza, hogy hibát kövessen el. Meddig élhetünk még félre fordított tekintettel? Meddig tudunk még tükörbe nézni reggelente?
Biztos vagyok benne, hogy a te életedben is van olyan ember, akiért minden körülmények között felelős vagy. Akivel kölcsönösen megszelídítettétek egymást.
Tudod, ez most neked szól. Ki másnak? Bármi is történjék, soha nem leszel újra egyedül, amíg én itt vagyok. Mindig megtalálsz, és ott ülünk majd ketten, vállvetve, de a sűrű, részeg illatokról terhes nyári égbolt már nem csak a te válladat nyomja majd. Amíg én hiszek benned, sohasem adhatod fel – ígérd meg.
Tudod, ezek a szavak életet menthetnek: ne szégyelld kimondani. Ne szégyellj segítő kezet nyújtani.
