Hogyan váltam értéktelenné

Hogyan váltam értéktelenné

Érték-telen. Éjszaka. Valamikor egy és két óra között azt boncolgatom, hogy mit is jelent az, hogy értékes. Valami olyansmit, hogy fontos, vagy inkább valami tág fogalom, ami magába foglal bizalmat és szeretetet. Valami egyedi, valami megismételhetetlen, valami olyan, aminek örül az ember, ha van, és bánatos, ha elveszíti. Mitől értékes egy ember? Melyek azok a tulajdonságai, amiket ha elveszít értéktelenné válik?

Értékesnek éreztem magam addig, amíg szerettem és szeretve voltam. Amíg őszinte, egyenes és szavahihető voltam. Amíg nem bántottam azt, akit szeretek. Így, hogy megtettem… érték-telen vagyok. Számára. De leginkább sajátmagam számára. Megbízhatatlan, szavahihetetlen, hazug, csaló, áruló, szélhámos, aljas. Ez lennék? Ez lennék.

Abban a pillanatban, amelyikben nem gondoltam arra, akit szeretek, arra, amit teszek, s arra, hogy ez a kettő már fejben sem passzol túl jól… elvesztettem a játékot. S nem azért nevezem játéknak, mert holmi szórakoztató szabadidős tevékenységnek tartom, hanem mert hasonlít egy táblajátékra, amiben pont rosszat léptem. Ez történt. Én, aki oly szigorú szabályok szerint élek, aki olyannyira nagyra tartom magam s a becsületem, hogy alig van még ember, aki nem tart arrogánsnak… rosszat léptem. Persze, tudom, azt mondanád, hogy “tévedni emberi dolog”, de emberi dolog-e bántani? Emberi dolog-e hazudni, elhallgatni, átverni, becsapni? Akkor is, ha ezt nem szándékosan tesszük, s nem is realizáljuk az első percben, hogy mi is az, amit teszünk… semmi sem teszi megbocsájthatóvá. A tévedés – megbocsájtható. De a bántás – megbocsájtható-e? S hogyan kell bocsánatért esedezni? Hogyan kéred meg a törött tányért, hogy forrjanak össze a darabjai?

Míg a tévedésre elegek a szavak… a bántásra tettek kellenek. Óvatos, apró cica-léptek. Pehelykönnyű mozdulatok, s hatalmas, előre eltervezett kanyarok, hogy biztosan elkerüljük azt az ösvényt, ami idáig vezetett. Nehéz? Nehéz. Hosszú? Hosszú. De mi vár rám a végén? Visszanyerem-e a belém vetett bizalmat? Visszatalálok-e ahoz, akit fényévekre űztem el magamtól? Ugyanazzal a szeretettel fog-e engem szeretni, mint mielőtt összetörtem? Nem. A szeretet kopik-vásik. Meg lehet ragasztani egy összetört szívet. Csak nagyon kell vigyázni, mert minnél többször ragasztod meg… annál kevésbbé lesz ellenálló a következő törésre. S minnél többször törsz össze egy szívet… te magad annál kevésbbé vagy értékes.

Éreztem, ahogyan markomba hullnak a szilánkjai, szemébe néztem, miközben összetörött, s a látványtól én is megrepedtem. Fájdalmat okoztam neki, s fájdalmában nehéz és keserű szavakat hajított rám. Tűrtem, hallgattam, s mélyen beengedtem őket, beékelődtek a repedésekbe s tovább hasították azokat. Megérdemeltem, mint gyilkos a halálbűntetést. Beittam minden véresen csepegő szavát, s minden betű mázsás súlyként nehezedett a szívemre. Legszívesebben megöleltem volna nagyon-nagyon szorosan, hogy ne fájjon, hogy ne vérezzen, de már értéktelen voltam számára, fölösleges, haszontalan, mint egy lyukas esernyő.

Csak néztem, s vele együtt szenvedtek a saját bűnömön. Bámultam az apró nevetőráncokat az ajkai körül, amik most mozdulatlanul lapultak a merev arcán, s közben arra gondoltam, hogy mennyire szeretem. Hogyan váltam értéktelenné?

 

 

Kiemelt kép: www.pexels.com

Szerző:

A nevem Gagyi Rita, Erdélyben élek és fiatal orvos vagyok. Az könyvek egyfajta menedéket jelentenek nekem a zűrös hétköznapok zajában. A tudomány a lételemem, de hűen állítom, hogy művészet nélkül az emberi lét értelmét veszti. Szenvedélyem a költészet, a festőművészet és minden, ami lélektől lélekig ér. A kreativitás a mozgatórugóm, és szerintem soha semmit nem lehet elrontani – egy félrecsúszott ecsetvonás, egy oda nem illő hang tesz minket egyedivé.