Horkoló sátrak és koncertforgatag – ilyen volt a FEZEN

Horkoló sátrak és koncertforgatag – ilyen volt a FEZEN

Idén is eljutottunk a FEZEN-re, vegyes érzelmekkel távoztunk a fesztiválról, mert az itt-ott szinte tökéletes hangulatot beárnyékolta a kissé lagymatagra sikerült lezárás. De ne szaladjunk ennyire előre! Ahogy a 2 másodperces Quechua sátrat, ezt is csak érzéssel és lépésről-lépésre lehet összepakolni, úgyhogy kezdjük az elején.

Igaz, a fesztivál már szerdától dübörgött, mi csak pénteki napon tudtunk ellátogatni Székesfehérvárra. A változatosság kedvéért megint mindent felújítanak, persze ezt mi mérsékelt lelkesedéssel nyugtáztuk, legfőképp a kis gyalogos kerülőnk miatt a vonatállomástól. Ahogy megtettük ezt a kis kitérőcskét a csomagokkal, a jegy beszerzése és a sátor felállítása utána máris belevetettük magunkat a munkába. Vagyis vetettük volna, mivel bárkit kérdeztünk meg a sajtós információkról, vagy nem tudott segíteni, vagy köddé vált előlünk. Tudom én, hogy egy ekkora rendezvényen nem egyszerű áramoltatni az információt és akkora a kavarodás, mint a fövő húslevesben, de tavaly nagyon elkényeztettek minket, ezért magas elvárásokkal érkeztünk. Így most egy cseppnyi csalódással nyugtáztunk, hogy mindenhol széttárt karokba ütköztünk.

De az élet megy tovább, így nem sokáig tétlenkedtünk a kavalkádban, mert egy gyors estebéd után már indultunk is a Margaret Island koncertjére. Az elragadó trió a nyári lemenő nap fényében igazán mesebeli látványt nyújtott, annak ellenére, hogy az énekesnő, Viki még egy rockos bőrszerkóban jelent meg. Tisztelet és megbecsülés. Ezt egy csapat igazi kemény motoros rocker család is értékelte az első sorokban. A zenekar élőben is meggyőzött, annak ellenére, hogy csak négy saját szerzeményük van, ki tudták tölteni a rájuk szánt időt, és már előre vártuk a rádiókból jól ismert slágereiket. A koncert után egy rövid interjúra is elcsíptük az együttest, amit hamarosan olvashattok nálunk.

Ezután gyorsan áttalpaltunk a Subscribe-ra, ahol már mindenki ráérzett a feszített ütemre, annak ellenére, hogy a nap még csak épp egy kis árnyékot nyújtott a színpad előtt. A szokás szerint kitűnő hörgős-pörgős koncertről, aztán gyors léptekkel átcaklattunk a Magna Cum Laudéra pár pillanat erejéig, ahol épp egy kislányt invitáltak fel a tömegből, hogy részese legyen a telefonokkal kivilágított nézőtérnek. Édes pillanat volt, de nem állhattunk meg, mert rohantunk vissza a Bohémian Betyars végére, ahova épp, hogy beestünk, majd nemsokára kezdődött is a Cloud9+. Igaz ismertem már néhány számukat, de a koncertjüknek aztán az első hangtól kezdve olyan hangulata volt, hogy mindenki táncra perdült és és végig ugrált. Valamit biztos tudnak ezek a srácok.

Sajnos nem maradhattunk a koncert végéig, mert a Nagyszínpadon, már kezdett Ákos, és azért őt illett megnézni, bár valahogy nekem a néhány évvel ezelőtti Szigetes fellépését az óta sem tudta ő maga sem felülmúlni. Ilyenek voltunk, de hová tűnt a varázslat? Lehet én is már fáradtam, mert csodás napon voltunk túl, de rengeteget mászkáltunk. Így hát egy kis Blind My Self után eltettük magunkat holnapra.

Ezt az estét, egy őszt is meghazudtoló hideg hajnal követett, amikor szinte öngyilkosság volt kikommandózni bárhová is, így hát rohamtempóban jártam meg utamat, a horkoló sátrak és a hajnali 5 órakor még bulizó egyének között. A kevésbé fagyos újraébredést egy döbbenetes felismerés követett, minthogy a fesztivál területén nem volt semmi nyitva, csak egy kávés-italos stand. Értem én, hogy egy átmulatott éjszaka után kell a víz vagy a bátraknak a whiskys kávé, de hát enni is kéne. Így hát nem volt mit tenni, mivel közölték, hogy délután 2 előtt semmi nem nyit ki, minthogy elzarándokoltunk a nem is olyan közeli, de nem is olyan távoli boltba, ahol felvásároltuk a friss péksütemény készleteket, jó néhány sorstársunkkal együtt. Legalább valaki örült a fesztiválnak.

Az utolsó nap, amíg a koncertekre vártunk, valahogy nagyon lassan telt, én magam már meditatív állapotba is kerültem, aztán a délután folyamán rájöttem, hogy csak egy kávéval támogattam meg magam, úgyhogy gyorsan pótoltam a hiányosságot.

A programot egy jó kis Supernem koncerttel kezdtük, ami annak ellenére hogy szuper volt, kihívást is tartogatott, mivel a meleg jócskán lecsökkentette a tombolási küszöböt, de még ennek ellenére megmozgatták a közönséget. Szerintem egy cardio edzésnek is megfelelt. Szabi szinte őszülő, oldalt felnyírt, férfias frizurája mellett nem tudtunk elmenni, annyira jól passzolt hozzá, hogy mindig is így kellene hordania.

Hamarosan kezdődött a Road, már gyengülő fényviszonyok és kellemesebb körülmények között. A fiúk hozták a szokásos pálinkazúzós rock formájukat a közönség nagy örömére, a tavalyi koncerthez képest talán egy hajszálnyival most kevesebben tomboltak. Innen átmentünk az Irie Maffia koncertjére, ahol már mindenki ütemes rángatózást produkált a populáris reggae hangzású zenére. Persze ez biztos az én hibám, mert láthatóan sokan ezt szeretik a szó szerint népes együttest, de nekem ez a muzsika, így koncerten nem jön be, maximum egy kerti partin, a Bahamákon. Túl felszínes vagyok.

Egy kis szünet következett, mi is megpihentünk egy gyors potyavacsorával és italutánpótlással feltankolva folytattuk a bulit a Péterfy Bori & Love Band koncertjével. Húha. Teljesen pozitívan. Bori, mint egy energiabomba ugrált a színpadról, hogy a közönség a tenyerén hordozza, énekeltetett, elkápráztatott a különféle kosztümökkel, ahogy kellett úgy használt minket, és mi meg hagytuk. A zenéjüket már régen is kedveltem, de így ezzel az előadással csak még jobban megkedveltem őket.

Ezután jött az, aminek már nem kellett volna. A legnagyobb sajnálatomra, mert azért még ha nem is a kedvenc a HIM, akkor is ők egy az ifjúságomhoz tartozó zenekar, és ezzel zeneiséggel azonosítom őket. Viszont ezt a koncertet nagyon elrontották, valószínűleg a hangosítással voltak problémák, ugyanis sehol sem szólt jól, még a jó számaik se. Így az amúgy is kicsit erőtlen lovemetal, komoly sajnálatomra szépen lassan hamvaiban elhalt a színpadi lámpák fényében. Majd legközelebb, de legalább a rajongók biztosan élvezték a helyzetet.

Ezt az estét az mentette meg a teljes letargiától, hogy még benéztünk még az Anna and the Barbies koncertre, ahol még inkább elámultam a látványtól. Anna hatalmas tollas fejdíszei, a fények, és a háttérben elrohanó szintén feltollazott táncosok szinte már-már karneváli hangulatot teremtettek, el is felejtettem, hogy tulajdonképpen ez egy alternatív zenei koncert. Állítólag Anna és testvére egy spanyolországi bulihelyen táncosként keresték meg az első erősítőjükre a pénzt, osztotta meg velünk két szám között az énekesnő. Ekkor már kezdtem kapisgálni, de azért még mindig távol állt egy kicsit számomra a zeneiségük, bár tény, hogy így koncerten sokkal jobban tetszettek.

Joggal mondhatom ez volt az este zenei fénypontja, ugyanis mikor minden koncert véget ért a belső helyszíneken, a közönség nagy része kiözönlött a kijáratokon, kicsit megölve ezzel a bulit, már csak a kemény sátoros mag maradt itt-ott szétszóródva fesztivál területén. Az elmúlás szele minket is akkor érintett meg igazán, mikor úgy hajnali két óra tájt, az épp valami szörnyű karaoke számot éneklő bátor hős kíséretében, elsőként távozott a fagyott joghurtot árusító fagyis kocsi. Ekkor azért szárazon elmorzsoltunk egy könnycseppet a világ dicsőségért….

Összességében egy jó kis fesztivált zártunk, kisebb hibái ellenére mi még mindig szeretjük a FEZEN-t, így ahogy van, és reméljük még sokáig ilyen marad, persze egy kicsivel több rockos (legyen az külföldi vagy magyar) előadót is szívesen látnánk, de nem vagyunk telhetetlenek. Várjuk a következőt.

Még több csodás fotó és pillanatkép a koncertekről, amelyeken ott voltunk, és amikre csak befutottunk:

Fotók: Bényei Zoltán, Kiss Nikolett