A fiatal lány hajtincsei összekócolódtak a hirtelen feltámadó szélviharban. A pályaudvar szürke volt és kopár, akár csak az élete a diktatúra karmai között. Szabadulni akart, mély levegőt szívni a szmogos, ködös város falain túl. Nem akart hajnalban beállni a kilométeres sorba, miközben karján a gyermeke sír a reménytelenségtől. Szabadon kimondott, igaz szavakat szeretett volna. Igazságot. Felnőtt, önálló életet. Nagy, nehéz bőröndöket cipelt, melyben egész eddigi élete bent lapult; a dombok, a hegyek, a csíksomlyói imák, a friss széna illata takarás után, a csárdásestek pörgő szoknyái és a ropogós gyerekkacajok a nárciszmező sárga fényében. Lelakatolt emlékek, egy út, aminél nem volt meg a visszafordulás lehetősége. Mindent vagy semmit, és mindezt egyes egyedül. Otthon hagyott barátokkal, édesanyával, múlttal.
Farkasszemet nézni a ködös jövővel. Belépni valaki életébe, akit csak egy fényképről ismert. Kinyitni egy elreteszelt, fénytől mentes ajtót. Jól tudta, amint kilép az országhatáron túlra, talán évekig nem térhet vissza. Az Alföld tökéletes síkjának képe riasztóan suttogott fülébe. Hol vannak a hegyek? A reggeli pára derengő homálya? Valami elhamvasztott múltban lélegzik halkan. Ott állt ő, látta már. Aggodalmas pillantásokat vetett a tömegre. Nem ment oda hozzá, megvárta míg észre veszi. Itt vagyok, eljöttem, de meg kell, hogy találj, mert elvesztem! Idegesen köhögött, álmos volt még, de szemeit kipöckölte a találkozás varázsa.
Valahol ott kezdődött. Egy élet története. A jövőé, mely koránt sincs még múlt időben. Hosszú mondatoké, csókoké, nevetéseké és éles vitáké. Két csecsemő barna szempárjának csukódása. Egy azóta is nyíló vörös rózsa összezáródó szirmai.
tumblr.com
