A hajnali szobahomály ridegsége mellett ébredtem fel úgy fél 6 felé. Csütörtök volt, hogy melyik hónap hányadik napja, már nem emlékszem pontosan. De azt tudom, hogy az időjárás éppen azokban a napokban készült kora ősziről a hideg felé hajlani, és azt is tudom, hogy ez mennyire megviselt. Az idő és a tér párhuzamossága mutatta nekem a tükröt. Emlékeztetett, hogy a fák kopaszodása, az első hó lehullása, a vastag jégtakaró olvadása is mind-mind múlandó. Hogy semmi sem tart örökké, és mennyire jó is, hogy ez így van.
A tehetetlenség kilökött az ágyból, és még 6 előtt felöltözve elfogyasztottam a reggeli kávémat. A fürdőszoba meglátogatása után vastag bakancsot húztam, fekete szövetkabátot vettem magamra majd egy kék filckalapot, és csak ezek után álltam a tükör elé, és nyúltam a táskámba a rúzsomért.
És miközben az ajkaimat színeztem, azon merengtem, vajon ez a 100. nap nélküled, vagy csak a 31.
Idegen érzésekkel kellett megbarátkoznom minden reggel. Nem számít, hányszor nyeltem már vissza azt a gombócot a torkomban, valahogyan mindig nagyobbnak, vagy éppen kisebbnek éreztem az előzőnél. Nem törődtem azzal, hogy minden reggel ugyanúgy kihűlt az a rohadt kávé, mert nem volt senki, aki megmelegítse helyettem. Minden egyes alkalommal felkészületlenül és meggyengülve értek a nem kívánatos érzések, én meg háborogtam, mint valami elégedetlenkedő kisgyerek a játszótéren. Akkor még nem tudtam, hogy csak szimplán hiányzol. Hogy csak egyszerűen hiányolom magunkat.
És most mi van?
Csak a múlt, csak a szégyen, csak a megalkuvás. Meg az aznapi rúzsom a számra égetve. Azok a reggelek nem is a napfelkeltét jelentették igazán. Talán semmi sem jelentett semmit.
Talán semmi sem történt meg annyira, olyan valóságosan, olyan megcáfolhatatlanul. Talán a talán sem volt igazából megkérdőjelezhető. Én mégis elfogytam belőled.
