Igazivá válik

Igazivá válik

A levegő jön és megy, mozog a mellkas, dobban a szív. Az életjelek jók, a test is mozdul, mert ritmikus léptekre sarkallják az agyféltekék. És bár a követelményeknek megfelel minden egyes alkatrész, a váz az csak váz, az elmében attól még sztrájkot hirdethet a szellem. És meg is teszi! Falat húz, elmereng, önmagába harapó uroborosszá válik, így a külvilág és megannyi zaja csak visszhang, miközben megkérdőjeleződik minden érzelem. A bánat már csak egy távoli áttetsző kísértet, az öröm pedig elképzelhetetlen káprázattá silányul.

Ez a helyváltoztatásra képes összetett gépezet én vagyok, önálló és teljes egész, mégis idegennek érzem valamennyi porcikám. A külső burkolat csak meghosszabbítás, egy hatalmas páncélmonstrum, én viszont apró vagyok koponyám rejtekében.

Magamban vagyok idebent. És jól vagyok így. Azt hiszem, jó így.

Jó így?

Nem tudom eldönteni. Nehezemre esnek a szavak, a köszöntések, az újabb érintések, ezért leszegem a fejem és a járdára tapasztom tekintetem. Csupán pár lépés és itt a megálló.

Reggel van még, méghozzá hétfő! A hét legkegyetlenebb része, amelyek kiragadnak az állandó és biztonságos hétvége öleléséből és beleűznek a hétköznapok forgatagába. Az utcára. Emberek közé. A megszokások rabjának örökös kín ez a körforgás, az élet lüktetése. Újabb és újabb kishalál.

Jéggé dermedt szívemnek fáj a fény, a meleg, túl gyorsan olvad, és maradandó károk keletkeznek benne a környezet gyors változásai miatt. Énem legmélye még morgósan fordul egyet az ágyában, álarcom viszont lassan kifejlődik, mint a lepke bábja. Keménnyé érik, megvéd, megtéveszt, hogy belül továbbra is fejlődhessen a lélek-pillangó, ami most még csak imágó. Törékeny, nyákos és érintetlen.

Csúcsforgalom, dudálás, dugó és rohanó járókelők vesznek körül. Alvajárók és tettre kész munkaholisták dzsungele a betonnal burkolt anyaföldön. A nap felénk kúszik, a képünkbe röhög, és csak lustán vánszorog tovább az égen, mert ő megteheti. Mi viszont nem, mi folyton rohanunk, hiszen az idő ilyenkor megőrül. Hétköznap reggel félóra is egy röpke pillanat, a járművek zakatolása pedig elmosódott hangörvény. Száguld a világ, én pedig csak kényszeredetten ballagok utána.

Megérkezik a busz, felkapaszkodunk, az ülőhelyekért harcolunk, és egymás lábán taposunk, hogy pár pillanat múlva mindez elölről kezdődhessen. Mizantrópia virágzik a lelkemben. Sokan vagyunk, együtt lélegzünk, de együtt fuldoklunk is intimszféra után sóhajtozva. Meg a telefonjainkat nyomkodjuk. A valóságtól elszeparáljuk magunkat, hogy nyitottak lehessünk a világhálóra, amely magányba burkol minket. Ez modern létünk ellentmondása.

Aztán megvilágosodom: annyira kivontam magam a társadalom körforgásából, hogy ezáltal tökéletesen beleillettem a társas magány röhejes és abszurd városi csendéletbe. Cinkosa lettem a depressziós szmogba burkolt fővárosi pirkadatnak.

– A kívülállósság majmolója – suttogom magamnak, majd mosolyomtól megreped az álarc, utastársaim pedig bosszúsan pillantanak fel. Többségül futóbolondnak aposztrofál.

Annyi baj legyen! A különcök tömegében egyedi az átlagos.

Normalitásom abnormalitásának tudatában felszabadultan szállok le a következő megállónál búcsút intve a tetszhalott busznépnek, és pillekönnyű léptekkel haladok tovább.

A sarki gyorsétteremben felnyalábolom a kávém, élvezem, ahogy melengeti a kezem még a szeptemberi napsütésben is. Apró kortyokban ízlelgetem, felmelenget, a mesterséges, magamra erőltetett boldogság pedig lassan valódivá, igazivá válik. Életre kell a testem, az érzékeim, kinyílik a világ és passzív ellenállásom lebomlik befogadóvá téve a lelkem. Szárnyakra lelek.

Nincs is más hátra, hát kezdődjön a munka!

Szólj hozzánk!