Ilyen volt Sárvár – 39. Kárpát-medencei középiskolás irodalmi pályázat

Ilyen volt Sárvár – 39. Kárpát-medencei középiskolás irodalmi pályázat

Lassan már két hete annak, hogy Mátéval felkerekedtünk és elutaztunk Sárvárra, ugyanis mindketten sikeresen bejutottunk a 39. Kárpát-medencei Középiskolás Pályázat 50 legjobb diákírója közé, akiknek a hagyományokhoz hűen a fent már említett városkában egy tábort is szerveztek, így együtt töltődhettünk fel és inspirálódhattunk, illetve most közösen mesélhetünk minderről nektek.

Margaréta

A sárvári tábor egyébként már az 1970-es évek óta kerül megrendezésre és az évek során olyan neves személyek kerültek ki a sárvári diákírók soraiból, mint Kemény István, Vörös István vagy Tóth Krisztina, szóval kellően motiválva és rettegve indultam útnak március 22.-ének reggelén, a lazán 3 órás útnak. Nagyon izgatott voltam, fogalmam sem volt, hogy mégis mire számítsak, bár az azért megnyugtatott, hogy Máté mellett még a NNM-es táborból több nevet is láttam a meghívottak listáján, szóval abban biztos voltam, hogy nem fogok teljesen elveszni. Végül nem is vesztem.

Szobatársak, ismerősök, csak úgy pörögtek az események. Már az első nap kiderült, hogy ez bizony egy külön világ, külön lelkülettel, és ami a legfájóbb külön időbeosztással, még sosem tapasztaltam azt, hogy az idő ennyire megállni és közben meg ész nélkül szaladni tudott volna egyszerre.
A legelső programot, a koszorúzást éppen hogy sikerült elcsípnem, annyira belemerültem az ismerkedésbe, társalgásba, az utána következő vacsorán végre sikerült Mátéval is összefutnom és egyet beszélgetnem, majd az este további részében felfedeztem többedmagammal a várost illetve a szállodánk előtti színváltós szökőkutat. Szerencsére a programok között sok szabadidőt is biztosítottak a szervezők, hogy egymást és a várost is jól megismerhessük.

A szökőkutunk tényleg csodaszép volt, Máté se bírt betelni vele..:D

A szökőkutunk tényleg csodaszép volt, Máté se bírt betelni vele..:D (jobb oldalt)

A következő nap délelőtti és délutáni műhelymunkából állt. Mivel Mátéval mindketten prózával jutottunk be a táborba a vers, próza illetve tanulmány kategóriák közül, így ezen is együtt tudtunk részt venni. Itt egyenként meséltünk az eddigi művészetünkről majd részleteket olvastunk fel a pályamunkáinkból, amiket aztán 2 zsűritag illetve a többi pályázó is értékelhetett illetve tanácsokkal láthattak el minket.
Ezek életem talán leghosszabb órái voltak, egy-egy mű meghallgatása után nem volt más vágyam, mint bebújni egy hatalmas bolyhos takaró alá és ottmaradni, nagyon-nagyon sokáig, ugyanis szavakkal le sem tudom írni, milyen alkotásokat halhattam ott. Egyszerűen zseniálisak voltak.
Az állandó belső vívódásaim ellenére, ezek hallatára kezdtem el igazán büszke lenni arra, hogy én is sárvári diákíró lehetek.

12935398_996652830388764_1014298178_n

A tábort lezáró gálaest csak fokozta ezt az élményt, ahol végre a többi kategóriában továbbjutók írásait is halhattam, hiszen bár az én kezemben is szamárfüles füzetek és írásokkal tömött mappák csomója fordultak meg a tábor alatt, azért távolról sem sikerült mindenkivel megismerkednem.

Hogy mit adott tehát nekem, sőt, nekünk Sárvár?
Barátságokat, szörnyen nagy mennyiségű motivációt, megerősítést. Soha életemben nem találkoztam még ennyi de ennyiféle tehetséggel, sőt bátran ki merem mondani azt, hogy sokszínű íróval egy helyen. Az ilyenre mondják talán, hogy életre szóló élmény. Köszönöm!

 

Máté

Sárvárról nem rég hallottam. Még talán tavaly télen találtam rá, mikor unatkozva valamit kerestem. Megjegyeztem, hogy ez igen, nem semmi. Ráadásul egyből megfogott, mit is lehet „nyerni”, vagy legalábbis elérni. Akkor még nem tudtam, hogy mekkora jelentőséggel is bír ez a középiskolás íróknak/költőknek.

Természetesen tavaly lemaradtam a határidőről, mert miért ne. Pedig terveztem, hogy pályázok.

Idén viszont – részben Margaréta, részben a saját unszolásomra – pályáztam (többek között a Szén és a Félig című novellákkal).

Bekerültünk. Nem is tudom, mit mondjak. Ott volt a kicsattanó öröm, hogy istenem, sárvári író lehetek én is arra a 4 napra, először és utoljára. És ott volt az érzés, hogyan jutok el Sárvárra. Mert először azt hittem, Budapest felett van valahol, azaz nem messze édes hazámtól, Gyöngyöstől. De nem. A világ másik végén, kb. 300 kilométerre.

Hogy hogyan jutottam le három óra parázás után, és a majdnem semmi közepén való ragadás után, nem részletezem, de mikor Sárvárra érkezett a vonat, egy szép nagy csoport fiatal verődött össze, nagy bőröndökkel és miegymással. Fogalmam sem volt, merre kell menni (pedig megnéztem a street view-n, de vagy 20x eltévedtem), hát gondoltam, nagyon nem tévedhetek el. 10 perc szótlan cipekedés után, ami közben úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa, megérkeztünk egy kedves kis térhez, ahol követtem őket egy szállodába. Itt találkoztam Zolival, akit már ismertem korábban, szóval jó helyen voltam. Megérkeztem.

Gyors beköltözés, két szobatárs, akiket nem ismertem. Gyors bemutatkozás, mindannyian kicsit megszeppenve (bár ez engem ismerve elég hülyén nézhetett ki), de megnyugodva.

Gyors látogatás a Pálma Café nevezetű helyen, gyors dumálás, tök rendes és kommunikatív mindenki (neveket itt még nem tudok, csak arcokat), majd irány a hivatalos megnyitó, ami a Nádasdy vár kertjében került sor.

Nem szeretném túl terjengősre venni a dolgot. Nem féltem, hogy az ismerkedés nehezen megy, de nem számítottam rá, hogy ilyen jól kijövök a többiekkel. Már első este ismertem a társaság felét, persze nem mindenkivel beszéltem olyan sokat, de rokonszenves volt mindenki.

Valahogy az egész tábor szabadabb volt, mint az eddigiek, amikben részt vettem. De ez nem feltétlenül baj, sőt. Tulajdonképpen keveset vártak el tőlünk, egyébként érettként és felnőttként kezeltek minket. És láss csodát, mindenki megtett azt, amiért odament: a műhelymunkák zökkenőmentesen mentek (itt három csoportba osztottak minket: vers, próza, tanulmány, mi Margarétával a prózába kerültünk), meghallgatunk mindenkit, kritizáltunk, beszélgettünk. Tanulságos volt.

Maga az egész légkör magába szippantott engem, lévén, otthon én a „meg nem értett művész” titulust birtoklom. Itt nagyjából mindenki ilyen volt. Egy külön világ, egy külön alkotó, külön stílus, egyéniség.

Mondhatnám, hogy a novellákat és verseket olvasva szívesen vonultam volna egy félreeső sarokba sírni, összehasonlítva a sajátjaimmal. De inkább nem mondom. Mindegyik alkotásnak megvolt a saját hangja, saját inspiráló ereje. Ahogy kiderült, az enyémnek is, amit örömmel hallottam.

Az utolsó este egy gálaműsorral zárult, aminek a helyi gimnázium adott otthont és nyilvános volt, így bárki hallhatta a legjobb 50 pályaművet. Itt mindenki a saját alkotását olvashatta fel, mindenki kapott lehetőséget (bár aki nem akart felolvasni, annak a versét/novelláját a sárvári Tinódi gimnázium egyik tanulója adta elő). Tökéletes zárás volt. Persze díjakat is osztottak, bár ez szerintem abszolút szubjektív. Anélkül, hogy az irigység szólna belőlem, mert engem nem díjaztak. Itt valamilyen szinten mindenki nyert.

Valamilyen statisztika kimondja, hogy a kortárs írók/költők 70%-a megjárta Sárvárt. Hogy ebben mennyi az igazság, azt nem tudom, de ha így van, a színvonal szempontjából nem lehet vele vitatkozni. És persze örülök, hogy ilyen sok értékes emberrel találkozhattam, alakíthattam barátságot.

A cikkünkből a Nádasdy várat se hagyhattuk ki. Csodaszép.

A cikkünkből a Nádasdy várat se hagyhattuk ki. Csodaszép.

 

Nem is tudom összeszámolni, hány embernek mondjak köszönetet. Mindenkinek, aki lehetővé tette ezt, mindenkinek, aki eljött, és elviselt, a zsűriknek, anyukámnak, aki elengedett. 😀 Túl sokat kaptam ebben a 4 napban, hogy összeszedetten leírjam. Köszönöm az élményt!

Szerző:

"Ha itt nem találsz, keress meg ott."