Inspirátor a szívben

Inspirátor a szívben

Csak egy szerelmes levelet szeretnék bedobni a postaládába. Az Életnek, hogy „jóvoltköszönömkérekmég”.

large (39)

foto:weheartit

Minden átvirrasztott éjszaka után, mikor a lepedőt kiviszem száradni az esti szörnyek nyomától, elgondolkodom azon, hogy ezt az utat választotta-e nekem a sors? Én vagyok-e az a kiválasztott, akinek ezt a csatát kell megvívnia, és nem valaki más-e, aki bátrabb, szebb és rátermettebb. Kislány koromban azt hittem, hogy a Mikulás egy fénycsóva, hogy a rádijót j-vel írják, és, hogy a gyerekkor után nincs semmi. Utáltam. Csendes voltam, aki folyton megsérült, elesett, felborult vagy sírt. Állandóan csak a sebtapasz, amit kerestem otthon. A gyógyító növényes krém, és az esti fürdés, ami úgy csípett. Ők voltak a legjobb barátaim. Mit mondjak, nem hittem volna, hogy valaha hálás leszek bármiért is, hogy lesz valami, valaki, aki miatt mondhatom azt, hogy köszönöm kérek még. Minden hajnalon, amikor a főnix vadságától feldúlva ébredek fel gondolkodóba ejt az összes szárnycsapása, a lába nyoma, ami szívemen hagy nyomot. Belém mar és tapossa szerveim. Azt akarja, menjek és változzak. Azt akarja, legyek olyan, aki magányos és mazochista. Rúg és éget.

Minden hajnal után, varázslatos táncot járnak a csillagok a fény rejtekében, amikor már senki nem látja őket. Elmozdulnak helyükről és csillagászati pontjuk elhagyva lázadnak fel a nagy Univerzum ellen. Ezzel jeleznek láthatatlanul a világosságban, csillognak a Napnak, aki mérgében egyből felolvasztaná őket az engedetlenségükért, de nem látja őket a bárányfelhőktől. Így érezhetjük magunk mi is, ha nem találjuk a helyünk, ha fellázadunk az ellen az út ellen, amire kirendeltek minket. Mert mire leszáll az éj, újra egy pontban állunk. Amellett fekszünk ki megnyugvást jelent. Testmelegétől nem érezzük magányosnak magunkat és a máskor hideg szoba meghitté, és barátságossá válik. A csillagok is belátják éjjel, hogy az Univerzum azért rakta őket fura alakzatokba, hogy az emberek tanuljanak tőlük és utat mutassak az eltévedőknek. A legfényesebbnek mindig a helyén kell maradnia, hogy ha a zord éjjel eltakarná a többit ő  utat mutasson nekik is.

Olykor elfelejtünk elfogadni dolgokat. Nem tudjuk elfogadni a sorsunk, vagy azt, hogy már semmi sem lesz a régi. Elfelejtjük elfogadni egymást. Rájöttem, azzal, hogy vannak hajnalok, amikor meg kell küzdenem a saját szörnyemmel a lelkemben és közben tüzet okádok másokra, csak az válik még bizonyosabbá, hogy már nem számít mit hittem régen, és mennyi sebtapasz volt rajtam, hanem az, hogy már nem használok egyet sem, és, ha sírok, egy kéz letörli az arcom, amíg el nem fogynak a könnyeim. Minden mérges szóval messzebbre akarom űzni a démont. Okulok a kijelentésekből, majd megbocsájtok és hálát adok.

Az, hogy olyan „szuperlányok” vesznek körül, akik testvérként támogatnak. Az, hogy az énem, akit évekig eltitkoltam magam előtt, férfiként jelent meg mellettem, szeretett belém és lettem szerelmes én ő belé. Mutatta meg, hogy mik a legtitkosabb vágyaim, mik a céljaim. Milyen könyveket tegyek a polcomra. Milyen virágot szedjek le a vázámba. Azt hiszem, ezekért mondhatom azt, hogy az egyik legszerencsésebb vagyok a Földön. És úgy tudom, ilyenkor kell azt mondani: „jóvoltköszönömkérekmég”. És nem szabad felednünk a legvarázslatosabb táncok olykor pirkadatkor történnek, egy álmatlan éjszaka után.

bn

foto:weheartit

Szerző:

„A legvarázslatosabb táncok olykor pirkadatkor történnek, egy álmatlan éjszaka után.”