instant Wonderland

instant Wonderland

Azt hittem, hogy az a tökéletes pár, aki teljesen ugyan olyan, mint én. Ugyan azt szereti, ugyan azokért rajong, egy az értékrendje és az életfelfogása az enyémmel. Megrögzötten hittem, ha bármi is különbözik, akkor az a kapcsolat már nem fog működni, nem lehet életképes.
Aztán, amikor a nagymamám halálának estéjén egy idegen faluban, az isten háta mögött, egy idegen házban, a fürdőszoba kövén ültem egy fehér lepedőn, és hajnalig beszéltem egy fiúnak megállás nélkül Toszkánáról, áradoztam John Lennon-ról, terveket szőttem, hogyan fogok eljutni a John Lennon falhoz, random beszéltem könyvekről és József Attiláról – és ő ült ott velem szemben, gyújtotta egymás után a cigarettákat és hallgatta, ahogy beszélek, csillogtak az őz-barna szemei, pillái se rebbentek, úgy figyelt – akkor ott, minden megváltozott bennem.

Azóta már több mint három éve birtokolja a szívemet, mert elkérte – én meg odaadtam, rózsaszín masnival átkötve, ahogy azt illik. Persze, ráragasztottam, egy: „vigyázz, könnyen törik” cédulát, attól tartva, hogy ő is olyan, mint a „többi fiú”, akinek varázsa van és varázsolni is tud.
Az első pár hónapban hamar hozzászokott ahhoz, hogy hetente más könyvről mesélek neki órákon át, hogy épp Szabó Magdáról beszélek vagy Vámos Miklósról, vagy egy angol íróról, akit általában úgy ejtek ki, ahogy le van írva. Már meg sem lepődik azon, hogy a regény végéről csacsogok, amikor ő lemaradt annál a fejezetnél, hogy a főhős évődik. Persze ilyenkor vagy hallgat, és próbálja kibogarászni a szálakat vagy finoman rákérdez egy-egy pontos dologra, amiből általában az lesz, hogy még órák múlva is a műről fecsegek.
Tudja, hogy a legváratlanabb pillanatban is képes vagyok a fejéhez vágni egy nevet és egy könyvcímet, hogy „ezt írd fel a listára, mert kell”. A lakás különböző pontjain már számtalan lista hánykolódik össze-vissza, ha mindegyiket megvenné nekem, ami a papír fecniken szerepel, akkor azt hiszem, abban a hónapban nem ennék semmit, esetleg könyvlapokkal táplálkoznánk.

Egyszer egy újabb kívánságomat mondtam el neki – már nem tudom, hogy könyv volt-e vagy egy viskó a fenyőerdő közepén vagy hasonló szentimentális dolog – azt mondta: „Van az agyamban egy szoba, aminek parafából van a fala, és tele van kis színes cetlikkel, jegyzettömb lapokkal, melyeken a kívánságaid vannak.”

Amikor megismertem őt, mindenki azt mondta, hogy hat év korkülönbség rengeteg, én még olyan naiv lány vagyok, fel sem nőttem igazán, össze fogja törni a szívemet.
„Csak meg akar dugni.” – kaptam meg naponta.
Senkinek sem hittem el, mert ők nem látták, hogyan éltünk mi egymás mellett a hétköznapokban, hogyan figyelt oda rám a rohanó világban. Amikor éjfélkor, a fárasztó nap után, nem vágyott másra, mint befeküdni a takaró alá és aludni, én odaültem az ágyra törökülésben, és Petőfi Sándor verseket olvastam fel neki, ő pedig képes volt csukott szemmel hallgatni, egy percre sem elveszítve a vers sorait.

Saját világunk van több mint három éve, amit azt hiszem rajta és rajtam kívül senki sem ért meg. Amikor megkérdezik, hogy vannak-e barátaim, elsők között jut eszembe az ő neve. Mert ő nekem az egyik legjobb barátom, és egyben társam is az életben.
Olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja. Csak együtt működünk.

Azért meséltem el egy kis részletet nektek életem egyik meghatározó szakaszából, hogy ne essetek abba a hibába soha, hogy másokra hallgatok. Soha ne tegyétek. Csak is magatokra hallgassatok, a szívetekre. Üljetek le, és magatokkal beszéljétek meg életetek legnagyobb döntéseit.
Lehet, hogy hibáztok, és akkor mi van? Felálltok és csináljátok újra. Mert az élet erről szól. Megoldandó feladatokról. Ha nem sikerül, hát majd kezditek újra, előröl.
Egy életünk van, hát éljük át.

1388749_4862461217747_1224493709_n

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.