Reméljük, a tegnapelőtti cikk után, mindenki megszerette a lányt, akinek boldogságmandarinja van. Most pedig, hogy már megismertétek Szandit és „..szánalom nyalogatja a cipőm talpát..”című blogját, feltettünk neki néhány kérdést, melyekből sok érdekességet megtudunk róla, és az íráshoz fűződő viszonyáról, valamint kiderül az is, hogy a rosszakarók meg tudják keseríteni egy blogger munkásságát.
Mikor döntöttél úgy, hogy blogger leszel? Mi motivált?
Nem ez az első blogom. Talán nem is az utolsó. Az első blogomat a “megnemértettség” szülte. Sokszor előfordul, hogy beszélek valamiről, és nem értik az emberek. Mintha más bolygóról jöttem volna. Egészen fura érzés ez. Valahogy máshogy látom a dolgokat… Aztán elkezdtem leírni a fejemből a gondolatokat az akkor még kezdetleges blogba, és a részemmé vált. Idővel pedig fejlődött minden. Motiválni akkor még nem motivált semmi. Csak a magam kedvéért írtam, de a mostani blognál ez megváltozott. Az motivál, hogy tetszik az embereknek, amit és ahogy írok. Jobban megfogja őket, mint az előző blogok. Talán számukra nem mindig érthető gondolatsorozatok halmaza tárul eléjük, mégis mindig találnak valamit, ami beléjük ragad, és amit magukkal visznek. Legyen az egy szó, egy mondat vagy akár egy egész bejegyzés.
A blogod címe elég figyelemfelkeltő. Miért pont ezt a címet kapta?
Akkor pattant ki a fejemből ez a gondolat foszlány, mikor még az előző blogomnak lett pár rosszakarója. Készítettek egy lejárató blogot, amelyben mindenféléket írtak rólam, a gondolataimról, arról, amit és ahogy írok. Elsőre szörnyű érzés volt. Nem értettem, hogy hogyan vetemedhet ember ilyenre. Mit ártottam én nekik azzal, hogy írok? Azt se értettem, miért pont engem vettek célkeresztbe. Aztán a rossz érzést felváltotta a szánalom, mert egyszerűen szánalmas volt az egész. Trágár szavakkal megtűzdelt szenny volt az irományuk, és az ilyen ember azt hiszem, csak a cipőnk talpáig érhet. Ott elfér a gyalázkodás. Így született meg a cím.
Ezek szerint a rosszakarók miatt kellett új blogot kezdened. Hogy élted ezt meg? Nem tartasz az újabb támadásoktól?
Ahogy már említettem, először nagyon fájt és megdöbbentett. Akik készítették, legfőképpen a szövegeket cincálták szét. Amit említettem, hogy nem értenek meg általában, az itt is megmutatkozott. Kiragadtak számukra érthetetlen részleteket, és a saját bugyuta képükre formálták, kifigurázták őket. Mindemellett trágár szavakkal illettek. Nem volt kellemes érzés. Főleg egy olyan embernek, aki a legtöbb dolgot a szívére veszi. Tudom, nem épp a legmegszokottabb szavakat, szókapcsolatokat használom, és nem fogalmazok mindig egyértelműen. Kell némi képesség ahhoz, hogy a dolgok mögé lássunk (jó példa erre a Keserű filter című bejegyzés), de úgy gondolom, aki akarja, meg tudja érteni. Hogy félek-e újabb támadásoktól? Inkább azt mondanám, hogy fel vagyok rá készülve. Amit tanultam ebből a dologból az az, hogy aki nyilvánosan publikál, annak fel kell erre készülnie. Nem felelhetünk meg minden ember elvárásainak. Mindig lesz olyan, aki értéktelen szemétnek fogja tartani az írásom. Elfogadom és továbblépek. Mert én nem neki írok, hanem a többségnek, akik szeretik, amit csinálok, és szerintem ők ezerszer fontosabbak.
„Nemtetszésed nyeld le keresztben”-írod. Ennek ellenére fontosnak tartod a visszajelzéseket az olvasóidtól, vagy inkább csak magadnak írsz?
Ez az alcím, és az olyan embereknek szól, mint például azok a bizonyos “rosszakarók”. Felszólítás azoknak, akik nem azt az elvet vallják, mint én: ami nem tetszik, nem olvasom. Ami a visszajelzéseket illeti, számomra nagyon fontosak. Van, aki üzenetben mondja el a véleményét, van, aki kommentel a bejegyzés alá, esetleg megosztja azt. Van, hogy elmesélik az ő szemszögükből az épp aktuális problémát, van, hogy csak biztató szavakat írnak. Néha kapok kritikát, ezekből igyekszem építkezni és fejlődni.
Olykor bejegyzéseid egy idézettel kezded, vagy épp beleszősz egy-egy idézetet az írásaidba? Mi ennek az oka? Könnyebb így írni? Esetleg ihletet adnak ezek a szövegek?
Vannak dalszövegek, amelyek számomra annyira tökéletesen kifejeznek gondolatokat, érzéseket, dolgokat, melyeket talán én sose fogok így megfogalmazni, és valahogy kiegészítik az írásomat. Elkezdem leírni a saját gondolatom, és akkor beugrik egy szöveg, hogy ez pont ide illene, ez arról szól, amit én érzek most. Lehet, azért van így, mert általában zenét hallgatok írás közben. Gyakran idézek Timitől, az ő írásával könnyű azonosulnom, és ahogy Ő fogalmazott, könnyen továbbszövöm egy-egy gondolatmenetét. Hmm.. talán tényleg ihletet adnak.
Ahogy te fogalmaztál: „a szívjegelés a legfőbb tevékenységem.” Számodra az írás amolyan lélekgyógyító, könnyebbé teszi elviselni a fájdalmakat és továbblépni?
Pontosan. Jobban szeretem őket leírni, mint beszélni róluk. Ha beszélnék róluk, könnyen átcsaphatna a dolog sajnálkozásba vagy panaszkodásba, és azt nem szeretném. Így pedig pusztán érzelem nyilvánítás marad, megszületnek, leírom őket és kint ragadnak. Néha kedvtelésből írok, néha pedig azért, mert megkönnyebbül tőle a lelkem. Az írás kikapcsol, közben átlépek a saját kis világomba, ahol nem szabok határt a gondolataimnak és írom, ami jön. Nem úgy, mint az “életben”, ahol meg kell gondolnunk, mit mondunk, hogyan mondjuk és kinek, mert bizony következményeket von maga után minden kiejtett szavunk. Néha becsúszik egy-két trágár szó is, de ez azt hiszem, megengedhető.
A blogon kívül írsz mást is, és ha igen, ezek publikusak?
Fél éve próbálkozom novellákkal, hosszabb történetekkel, de még csak a gépem elrejtett mappájában “porosodnak”. Ebben a műfajban még nem vagyok otthon, ezért nem is akarom őket nyilvánosság elé tárni. Ha majd biztosabban megy, akkor talán. Addig pedig marad a blog, és persze a magazin, ahová írok.
Köszönjük Szandinak a válaszokat!
(Szandinak az interjúban említett blogja már nem elérhető, most itt olvashatjátok: http://boroskola.wordpress.com/ )
