Interjú – Barna Bernivel

Interjú – Barna Bernivel

“Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem.
Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek.
És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!”

Barna Berni valódi finomságokat kotyvaszt a boszorkánykonyhájában; nem instant alapanyagokkal, hanem klasszikus hozzávalókkal dolgozik, ennélfogva az eredmény hol porcukor-édes, hol pedig citromhéj-keserű, nem beszélve ezek különféle, ízletes variánsairól.

“Mandulás sütemény, dobozos.
Alma egy szelet.
Az írott szó a konyhában ténfereg, elbújik a lábasok közé.
Üresen dobog a szív a konyhapulton.
Nincs kinek süssek, szíveket édessel töltsek a keserűség után.”

bk

http:/www.weheartit.com

Habár az interjút többszáz kilométerről készítettem vele, mindvégig úgy éreztem, mintha az illatos konyhájában üldögélnék a lábamat lógatva és süteménymorzsákat falatozva, mialatt ő a finomságok körül szorgoskodik, eközben pedig készségesen válaszolgat a kérdéseimre.

db

Hogyan foglalnád össze a blogod mondanivalóját? Mi a legfőbb motivációd, ami írásra késztet?

Nagyon egyszerűen összefoglalva: irodalom sütivel, zenével. Nem egy tudatos döntés vlt a blog létrehozása, hanem egy fokozott érzelmi állapotban ösztönösen megszülető dolog.  Eleinte cél nélkül. Nem vártam olvasottságot, még visszajelzést sem. Egy magamból kiszakadó rész volt ez, ami hatott másokra. Ezért megtanultam folyamatossá tenni azt az érzelmi állapotot, amiben alkotni tudok, hogy adhassak azoknak, kiknek szükségük van rá. Meg, hogy  túléljem mindazt, mit hirtelen megláttam, tapasztaltam a világból.
Hogy mi késztet írásra? Nyilván az érzelmek, mik az egész életünket irányítják. Ezeket nem lehet (a legtöbb esetben) magunkba fojtani. Láthatóak azok számára, akiknek szemük van rá. Valamilyen formában ez felszínre tör és ott van egy elcsípett beszélgetésben vagy egy fintorban, egy csészében; minden mesél. Az én szerencsém és átkom is egyben, hogy ezeket látom és minden megfigyelt és elraktározott pillanat írásban ölt testet. Ez egy ajándék. Ami az ösztönösség és kegyelmi állapot csodája után kőkemény munkává válik, ahol olyan részeiddel szembesülsz és a világ olyan részeit mutatod meg, amiket normális esetben soha sem tárnál a nyilvánosság elé. Ezt meg kell tanulni kezelni és megszelídíteni. Nem hajthat sem a siker vágya, sem nem engedheted át az irányítást a folyamatosan a fejedben kavargó történeteidnek. Önfegyelmet kell gyakorolnod és képesnek lenned csendre inteni az éjszaka álmodból ébresztő szereplőidet is. Meggyőzni őket arról, hogy te terelgeted a sorsukat. Fegyelmet és alázatot tanít az írás. Mindezek nélkül szétesel és szétesnek a történeteid. Hihetetlen áldás, hogy  minden nap lehetőségem van az önmegismerés és az önfegyelem egy újabb állomásán kikötni és ez nagyon sokat jelent. Viszont nagyon érdekes megértenem, hogy az írás tulajdonképpen azért oly megterhelő mert az ember felelősséget vállal mások  érzéseiért is, amit ő maga az író varázspálcája nélkül nem tudna felkutatni a lelkében .

Milyen apropóból kapcsolódott végül össze az irodalom és a konyhaművészet szeretete az írásaidban?

Egy őszi délután süteményt sütöttem és nagyon sírtam, mert egy olyan állomáshoz érkezett az életem, amit – ma már tudom – nagyrészt a saját önzőségemnek és hálátlanságomnak köszönhettem. Leginkább az egóm sirattam és ez fájdalmas. Minden művésznek eljön az a pont, hogy el kell temetnie az egóját. Különben nincs tovább. Ez lényegében elég ellentmondásos dolog, hisz a művészet a gondolataink kitárulkozásáról szól. De mégis azt hiszem, egy idő után már nem a lényünk nagyszerűségének a szajkózása a cél, hanem valami sokkal tisztább dolog, mi nem rólunk, a személyiségünk mutogatásáról, hanem az adás képességéről kéne, hogy szóljon. Ezt sirattam én azon a délutánon. A sütibe belehullottak a könnyeim. Jött az ötlet. Leírtam. Elindultam arra az utazásra, amit soha sem élhettem volna meg a saját hibáim és tévedéseim felismerése nélkül, ha nem akarok végre szembesülni magammal.  Az egész elsodort. A részek kibontódtak, a részletek feltárultak és történetekké kovácsolódtak. Mindarról, amit látok, érzek, amit kifigyelek másokon keresztül és amit megélek.

Eltekintve a publikálás tényétől, elsősorban magadnak jegyzed le a gondolataidat vagy egy szélesebb olvasóközönséget is szeretnél megcélozni vele?

Az  az első lépés, hogy feltárod magad. Aztán tovább lépsz. Itt dől el, hogy írsz végre vagy csak írogatsz. Meg persze amikor halomban kapod a leveleket rájössz, hogy jó felé mész, tudsz adni és jó esetben dolgozni kezdesz. Feladattá válik. Döntés, ahol számomra az első és legfontosabb kérdés az volt, hogy kibírom-e azt a hihetetlen érzelmi és fizikai megterhelést, amivel az írás jár. Még ma sem tudom sokszor, amikor napokig csak szédelgek a lakásban és konkrétan azt kutatom fejben, hogy ha Jancsi és Juliska éppen itt tartanak a sztoriban vajon merre mennek tovább? Mikor azt kutatom, igaz-e bennem ez a történet? Kicsit téboly jellegű a dolog. De már egyre edzettebb vagyok. És így lassan íróvá lettem, bár mint említettem, ez csak később vált tudatos munkává. Nekem is el kellett ismernem a saját képességeimet és feldolgozni mindazt, amivel ez jár. El kellett engednem azokat az illúziókat, amik arra akarják rávenni az embert, hogy a tehetség elég. Nem elég. Az írás kemény munka önmagunkkal,  fizikailag és lelkileg is. Nem megy alázat nélkül.

A blogod merőben különbözik a Lendület által korábban bemutatottaktól. Te személy szerint hogyan viszonyulsz a kortárs magyar irodalomhoz, legyen szó ismert vagy kevésbé ismert írókról/költőkről?

A kortárs irodalomnak sokkal jelentősebb szerepe van, mint azt gondolnánk. Elsősorban segít, hogy átlendüljünk a múlt beidegződésein, mert nyitottság nélkül nem jön át az üzenet, főleg nálunk, ebben az országban, ahol imádunk a múltban kavarogni a jelen helyett. Ad egy olyan frissességet, ami ha megérint minket azt érezzük, hogy részei vagyunk a Most áramlásának. Sokan mondják, hogy a kortárs érthetetlen. És ez sok esetben igaz. De hát ilyen érthetetlen, ami körülvesz minket. Ezt találtuk ki magunknak. Aztán meg jól szenvedünk. De én mégis úgy látom, hogy számtalan zseniális és érthető kortárs író alkot mostanában akik már megvívták a harcaikat magukkal. Ők azok, akik képesek harmóniát találni a művészet és a természetesség között. Akik átlendítenek az addigi gondolkodásmódunkon és ezt érthetően teszik. Nem hiszek az öncélú alkotásban; hiszem, ha nem akarunk művészként emészthetőek lenni, akkor ne csodálkozzunk, ha a kukában végezzük. Nem kívánok a kortárs művészek nyomorúságos sorsával példálózni. Nem tudok azonosulni ezzel. Abban hiszek, hogy ha nem öncélú magamutogatás és a mindenáron különlegesnek kell lennem démona kerget minket, eljuthatnak a műveink az emberekhez és értéke lesz a kortárs irodalomnak. Megint csak azt kell írnom, aki ad, az kap is. A művészetbe nem kell belehalni, mert ez ellenkezik a lényegével: azzal a képességgel, hogy úgy tárjuk fel az élet sokszínűségét, hogy segítünk átlépni olyan kapukon, amelyeken sokan nem tudnának átlépni egyedül.

Milyen könyvet olvastál és milyen ételt készítettél legutóbb?

Mindig több könyvet olvasok egyszerre. De amit most olvastam újra, az Hermann Hesse: Narziss és Goldmund. Minden nap főzök, mert nagyon fontos, hogy legalább naponta egyszer az ételembe odategyem a szeretetem az asztalra. Ma rakott krumplit csináltam és áfonyás kekszet.

Ha egyfajta íz lehetnél, milyen volnál?

Megkérdeztem erről a barátaimat. Ők az áfonya, vanília, fahéj és tonkabab ízekre szavaztak. Én nem tudnám megmondani; ma ez, holnap az.

Áprilisban elbúcsúztál a blog olvasóitól, hasznos tanácsokkal látva el őket, mintegy útravalóként; később mégis visszatértél. Mi késztetett erre és hogyan élted ezt meg?

Ez az a pont a beszélgetésünknél, ahol megálltam többször. Ahhoz, hogy válaszolni tudjak, össze kell szednem a gondolataimat és az erőmet. Erre a kérdésre nem érdemes az őszinteség maximális átadása nélkül válaszolnom. Ez jár nekem és mindazoknak, kik olvasnak. Mindazoknak, kik a személyes életem fontos részei.
Talán úgy lehet, hogy az élet nagyon egyszerű értékekre építkezik, viszont a gyökerei nagyon összetettek. Amikor elkezded kutatni ezeket az összetett részeket, előbb te magad döbbensz meg az elásott, elrejtett dolgok rendkívüli jelentőségétől. Ott állsz, hogy látom már mindazt, ami rejtve volt önmagamban és a világban, amit építettem én másokkal közösen. Rájössz, hogy a felszínen lévő dolgok egy idő után nem tudnak elkápráztatni, mert már nem csak a láthatóra vagy kíváncsi. Szeretnéd mélyebb szinten megérteni az életed, a konfliktusaid és megtalálni az okát annak, ami rothadásnak indul, abban reménykedve, ha a rothadás okát leled meg, még van remény. Akkor ásni kezdesz, mert igaz szabadságot akarsz, igaz szeretetet, igaz kapcsolatokat. Leveszed az álarcaid és mások álarcai mögé látsz. Először csak sodródsz a történeteiddel, jönnek azok az emlékek, amiket íróként begyűjtöttél és túllépve mindenen csak írsz, írsz és írsz, hogy rájöjj a titokra. Lényegében önként és dalolva kiteszed magad a harctérre, ahol sokan a környezetedben fájdalomként és árulásnak élik meg a gondolataidat és elkezdenek téged keresni bennük. Azt a lényt, akit ők látnak, érzékelnek. Nem nagyon tudsz védekezni, mert egyrészt friss a tapasztalat, másrészt nem védekezhetsz egy olyan dologgal kapcsolatban, amit te is most ismersz meg. Amit éppen megismersz, az önmagad és ez igen furcsa dolog, hiszen nem minden történet szereplője te vagy. Ennek minden eleme olyan felemelő és olyan megsemmisítő, hogy nem vagy képes elmagyarázni, honnan jöttek ezek az érzelmeid, amit írásban fejeztél ki. Azonosít a környezeted a történeteiddel, gyanússá válsz, hazugnak tűnhetsz az ellentmondásaid miatt, árulónak, majd rajonganak és hálálkodnak. Hihetetlen kőrhintára kerülsz. Velem is ez történt. Talán ezért olyan magányos dolog az írás, mert sajnos a bátorság miatt, mivel kibontod a részleteket, bizonytalanságot keltesz  a személyed valódiságával kapcsolatban. Bizonygatnod és magyaráznod kell, ki is vagy te . De ez egy lehetetlen feladat.
Ezzel kerültem én is szembe. Ráadásul én magam voltam az okozója, hiszen ezt én választottam, én döntöttem úgy, hogy követem az írás útját, mert tudom, érzem, hogy ez a feladatom. Sok lett mindez, nem tudtam kezelni és gondolkodnom kellett. Ráadásul pont egy írói ciklus végére értem, amit valahogyan le kellett zárnom. Jött az átgondolás időszaka  és ehhez csendre volt szükségem.
De egy írónak, aki fejben mindig ír, evés közben, séta közben, szerelmeskedés és gyereknevelés közben, az írás ösztön, mint a lélegzés. Egy idő után elfogadtam a sorsom és újra leültem a gép elé. Azt azért el kell, hogy mondjam, hogy a rengeteg levél, amit az olvasóimtól kaptam, sokat segített.

Az Iketával való közös munka során sikerült méginkább kibontakoznia a lelkednek. Mesélnél röviden erről az együttműködésről?

Mivel a zene mindig is része volt az életemnek és a történeteimet is zenére írom, ez kézenfekvő volt. Az eredeti szakmám táncművész, és színpadon számtalanszor kísérleteztem már a zene és a szöveg fúzójával. A kortárs elektronikus zenei irányzatok pedig rendkívül izgatnak. Egy szép napon felvetettem ezt egy barátomnak, aki felajánlotta, hogy felveszi a hangom, ha felolvasom. És felolvastam. Közben százszor belehaltam, mert szembesültem azokkal a gondolatokkal, amiket papírra vetettem. Nagyon megrendítő volt.
Majd ez a felvett szöveg elkerült Iketához, aki titkos nagy kedvencem és rögtön éreztük, hogy azonos lelki hullámokon evezünk. Lényegében pár beszélgetés után, konkrét instrukciók nélkül vezettük egymást, és vezette a szöveg a zenét és a zene a szöveget. Így született meg a Csendes, ami az első könyvem mellékleteként is megjelenik majd.

Utolsó kérdésként pedig, mit szeretnél leginkább tudatni a Meggy és jazz blog jelenlegi és majdani olvasóival?

Mindent elmesélek az írásaimban arról, amit szeretnék elmondani. Talán ha üzenhetek valamit, akkor az lenne, hogy próbáljanak olvasni a soraim között és a történeteimen keresztül beleolvasni a saját lelkük könyvébe. Illúziók nélkül. Talán akkor megértik, hogy bár ez az utazás itt a Földön  rendkívül szövevényes és sokszor átláthatatlan, mégsem olyan bonyolult, ha levesszük azt a szemüveget amit félelemből, hazugságból és önmagunk fel nem ismeréséből alkottunk. Mert ha képesek vagyunk mindezt lefejteni magunkról, feltárul az élet tökéletes egyszerűsége. Ami sokkal egyszerűbb annál, mint ahogyan ezt az írók elmesélik.

Köszönjük, Berni!

Szerző:

Polaroidcat
gyűlölöm a színes tintát, kiváltképp a kéket s sárgát. a zöldet pedig különösképp; minduntalan elém tárul e különös kép - kinek napszínnel írok, aranyat áhít az nemtörődöm módon, bár színvak a pimasz. királykék mondandóm zöldellőn becsülné, az ördög vinné őt el, vagy a guta megütné! “tengerzöld szavaidnak bíbor palást kéne, árnyald, komám a betűidet, fesd iket kékre!” fésületlen, kócos gondolatok hullnak a pergamenre lassan, s az fejcsóválva nyögi: “szedd iket ráncba, kérlek alássan!” dühödten mázolom fel a színeket, palettám nyitva-tárva - amaz lemondóan legyint: “kár érte. bár maradt volna sárga!”

Szólj hozzánk!