„A „Na, akkor írjunk regényt!” elhatározás talán tinédzser éveim elején történt.” – Interjú Gallay-Nagy Krisztinával

„A „Na, akkor írjunk regényt!” elhatározás talán tinédzser éveim elején történt.” – Interjú Gallay-Nagy Krisztinával

Szeretném Nektek bemutatni Gallay-Nagy Krisztinát, az egyik kedvenc grafikusom, akire tavaly bukkantam rá, mikor az Instagramot pörgettem. Aztán megláttam a Molyon, hogy a Főnix Könyvműhely könyvmegjelenései között bizony ott van a neve, mégpedig az április 25-án megjelenő Poison Of Love könyve miatt. Mivel már régóta követem a grafikusi munkásságát – amit imádok – ezért a könyv is felkeltette az érdeklődésem. Nemrég pedig alkalmam volt egy interjút is készíteni Krisztivel.

Mesélj kicsit magadról! Hogyan jött az ötlet, hogy alkotni kezdj?

Igazából nem úgy kezdődött, hogy egy szép napon eszembe jutott, hogy ha nagy leszek, grafikus, formatervező, vagy író leszek. Még azt is nehéz megtalálnom, hogy pontosan mikor indulhatott el a dolog, mert túlzás nélkül amióta az eszemet tudom, kedvenc elfoglaltságom, hogy kitalált történetekkel szórakoztatom magam. Amint pedig már ügyesebben bántam a ceruzával ezeket a történeteket le is rajzoltam. Az első „képkockák” közt különböző kisállatokkal: cicákkal, nyuszikkal, mókusokkal történt kalandok szerepeltek. Persze a gyerekkori rajzolgatás még közel sem nevezhető alkotásnak, de valahogy mégis még mindig ez a helyzet: Van egy ötlet, egy kép, egy történet a fejemben, én pedig ezeket igyekszem rajzolt vagy éppen írott formában átadni.

Ezeknek köszönhetően végeztem el az értettségi után egy grafikus képzést, majd pedig az Óbudai Egyetemen szereztem formatervező diplomát.

Mesélj a művészetedről! Mit jelent számodra?

Ha nem rajzolnék vagy írnék, az nem én lennék.

Nem tudnám elkülöníteni a „művészetem” a mindennapi életemtől. Természetesen nem jut időm minden egyes nap leülni rajzolni vagy írni, de nagyon-nagyon kevés nap telik el úgy, hogy egyáltalán ne gondolnék arra, hogyan fog kinézni, lezajlani egy jelenet egy akár soha meg nem írt történetemben. Ha máskor nem is jut rá időm, utazás vagy zuhanyzás közben biztosan lepereg egy-két lerajzolni vagy írni való „mentális mozi”.

Mi az, amit adni tudsz az embereknek, azáltal amit csinálsz?

Azzal, hogy saját történeteim szereplői mellett nagyon is valós emberekről is készítek portrékat, egy szép emléket szeretnék adni, amire ránézve évek múlva is mosolyt csal az arcokra. Az ilyen rendelésre készített illusztrációimnál egyáltalán nem törekszem hiperrealisztukásságra (bár remélem egyszer lesz annyi időm, hogy tíz órás illusztrációk elkészítését is tudjam vállalni), hanem az emberek legtipikusabb jellemzőit szeretném megörökíteni. Portré egy kedvenc kisállattal, a legjellemzőbb pólóban, kedvenc hobbihoz kapcsolódó tárgyakkal, egyszóval azokkal a dolgokkal körülvéve, amik igazán jellemzik őt.

Reményeim szerint ezek a képek nem csak az átadás pillanatában okozhatnak örömet, hanem egy keretben, a könyvespolcon vagy éppen falon, örök emlék marad. Én úgy gondolom, hogy ötven-hatvan, ki tudja, hány év múlva, nem lesz olyan különleges dolog, ha az unoka, dédunoka talán a nagyszüleiről egy fényképet. Hiszen annyi fényképet csinálunk minden egyes nap, hogy inkább azokat átválogatni a nagy kihívás. Egy egyedi rajz viszont sosem lesz csak egy kép a többszáz közül.

Az írással pedig azt szeretném adni, amit én kapok az olvasás által más szerzőktől. Kikapcsolódás, aggódás a szereplőkért, egy másik világ megismerése.

Van valaki, akire felnézel, esetleg olyan művész, akit példaképednek tekintesz? Ha van kedvenc idézeted, oszd meg velünk!

Itt megint külön tudok grafikai és írói példaképeket hozni. Szerintem hosszú oldalakon keresztül tudnám egyesével ecsetelgetni, hogy melyik alkotó mivel inspirál, de most igyekszem rövidebbre fogni.

Illusztrációk terén az Instagramnak hála sok kortárs illusztrátor munkáját követhetem, és biztosan rengeteg olyan alkotó van, akiket nem fedeztem még fel. Hogy néhány példát hozzak azok közül, akik munkásságára példaként tekintek: Aveline Stokart munkái mindig inspirálnak, de ott van Beatrice Blue, Elentori és sokan mások.

Az időben visszanyúlva az impresszionista, posztimpresszionizmus festők munkáiban szeretek a leginkább gyönyörködni.  Van Gogh, Monet, Degas, Renoir munkái mindig lenyűgöznek.

Ha írásról van szó, szintén nehéz lenne egy példaképet választani, de ha csak egyet írhatnék, akkor az Philip K. Dick lenne az. Ugyan az áprilisban megjelenő könyvem egy young adult/ifjúsági regény, ami talán alapvetően a legtávolabb áll Philip K. Dick írásaitól, de világépítés terén nagyon meghatározó számomra az ő munkássága. Azért megemlíteném még Stephen Kinget, Neil Gaiman, Agatha Christiet és J. K. Rowlingot is.

Egyik kedvenc idézetem Stephen Kingtől származik:

“Kids, fiction is the truth inside the lie, and the truth of this fiction is simple enough: the magic exists.”

Ami viszont mind az írásban és rajzolásban is egyaránt inspirál, az a zene. Szinte mindig szól a háttérben egy-egy lejátszási lista, amikor írok vagy rajzolok. Kedvenc műfajom a rock, és annak különböző ágazatai. A legmeghatározóbb banda számomra egyértelműen a My Chemical Romance, tulajdonképpen a frontembernek, Gerard Way-nek köszönhetően olvastam még tinédzserként arról először, hogy létezik egyáltalán olyan szakma, hogy grafikus.

Mi az, amire a legbüszkébb vagy, mióta ezzel foglalkozol?

Az illusztrációk kapcsán életem első kiállítására, mely február 22-től ápr. 23-ig tekinthető meg az óbudai Vasmacska KávéZoo-ban.

Május 31-től pedig Újbudán a Montázs Art Café-ben nyílik kiállításom, egész júniusban ott lesznek a rajzaim.

Írás terén pedig akkor leszek igazán büszke, amikor a kezemben tarthatom a regényem az áprilisi Könyvfesztiválon.

Mi az, ami boldoggá tesz?

Nagyjából ugyan az, amit motivál. A férjemmel együtt töltött pillanatok, beszélgetések a barátokkal, családi programok.

De boldogság számomra az is, amikor a gépem előtt ülök, írok, és nem is igazán a betűket látom magam előtt, hanem a fejemben pörgő történetet. És az is, amikor előttem az alakuló rajz, és a világon semmi más nem érdekel a színeken és vonalakon kívül.

Gondolom, ezt nevezik Flow-élménynek.

Hamarosan megjelenik (április 25.) az új könyved a Poison of Love. Kérlek, mesélj erről egy kicsit!

A Poison of Love egy olyan történet, amit tinédzserként olvasni szerettem volna. Az alapötlet tizenhat-tizenhét éves korom környékén született meg (azóta bizony eltelt közel egy évtized), így a regény azokat a témákat járja körül, amik engem akkor a leginkább foglalkoztattak. Rocksztárok, rajongás, gimis gondok, nyakon öntve egy kis időutazással.

Hiszen melyik rajongó ne szeretne visszamenni az időben, hogy egy osztályba járhasson a nála tíz, tizenöt, akár húsz évvel idősebb, világhírű „szerelmével”, és a banda többi tagjával lóghasson?

Natalie Bat, a történet főszereplője, némileg őrült tudós édesapjának köszönhetően lehetősége is kap erre, és egy osztályba kerül a leendő rocksztárra, Adrian Arronnal. Adrian tizenhat évesen azonban bőven tartogat meglepetések egy rajongó számára.

A szerelmes rajongásban elmerült lány pedig nem számol azzal, hogy az időutazással imádottja, és az egész banda jövőjét fenekestül felforgathatja.

Ami még az időutazást illeti, 1999-ben még nincsenek okostelefonok, az internet is elég döcögősen működik, Instagramról és Youtube-ról már nem is beszélve.

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy írni is szeretnél?

Nehéz erre konkrét időpontot mondani. Kisgyerekkorom óta imádom a meséket, történeteket, az iskolában szerettem fogalmazásokat írni. A „Na, akkor írjunk regényt!” elhatározás talán tinédzser éveim elején történt.

A könyv borítója gyönyörű. Te tervezted?

Nem én terveztem, Tóth Zoltán lenyűgöző munkája, aki már sok remek könyvet „felöltöztetett”. Érdemes rápillantani a többi munkájára is. Eszem ágában sem volt erősködni, hogy mindenképpen én szeretném a saját borítómat tervezni, nagyon örültem, hogy Zoltán kezébe került.

A könyved címe a Poison of Love. Miért angol címet választottál neki?

A Poison of Love a történet középpontjában álló rockbanda neve, és a kiadó is úgy gondolta, hogy ez éppen eleget elárul a történetről első pillantásra.

A Főnix Könyvműhely gondozásában jelenik meg a könyved. Hogy kerültél kapcsolatba a Kiadóval?

Szinte már hihetetlenül egyszerűen történt a dolog.

Elküldtem a kiadónak a regény szinopszisát, és megkérdeztem, fogadnak-e kéziratot. A kiadóvezető érdeklődését pedig felkeltette a történet, és a kiadása mellett döntött.

A hosszas és kemény munka ez után következett, mire a regény elnyerte a mai formáját, és április 25-én már a Könyvfesztiválon is ott lesz.

Mi inspirál, vagy motivál a mindennapokban?

Bármi inspirálhat, amit éppen látok, olvasok, hallgatok. Nehéz megfogni, hogy konkrétan éppen mi.

Motiválni pedig maga az alkotás öröme és a férjem, családom, barátaim motiválnak igazán. 🙂

Mik a további céljaid ezen a téren?

Még több rajzolás és írás.

Remélem, a nem olyan távoli jövőben sikerül a kettőt egybekovácsolnom egy mesekönyv formájában.

Ha úgy érzed, hogy még van olyan, amit szívesen megosztanál velünk most azt is megteheted!

Nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy válaszolhattam a kérdésekre, és átadhattam egy keveset az én kis világomból.

Gallay-Nagy Krisztina illusztrációival találkozhattok az Instagramon és a Facebookon, ha pedig íróként is nyomon követnétek a munkásságát, azt is megtehetitek az írói Instagram oldalán és az írói Facebook oldalán. Aki pedig nem preferálja valaki ezeket a social media felületeket, azok ott van Kriszti honlapja.

Szerző:

„Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet.” /George R. R. Martin/ Ez az idézet tökéletesen tükröz, hiszen imádok olvasni és elveszni a könyvek adta csodálatos világokba.