“Csak semmi melodráma” – Interjú Maja Sosebánddal

“Csak semmi melodráma” – Interjú Maja Sosebánddal

Majával, csapatunk egykori igen sokoldalú tagjával készítettünk interjút. Egy igazán lendületes lány gondolatait ismerhetitek meg alkotásról, motivációról és a pozitív életszemléletről egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy mire a végére értek, rátok is átragad a lelkesedése és a vidámsága.

 

Blogolsz, fotózol, könyvet írsz, aktívan vezeted a Facebook oldalad, és újságírónak tanulsz. Igazán aktív életet élsz. Honnan van ennyi mindenre energiád? Hogy fér ez mind bele az idődbe?

Azt hiszem, az a titka, hogy ezt az egész mindenséget őszintén, és tiszta szívből szeretem csinálni. Mindig is úgy vallottam, hogy amit igazán szeretsz, annak mindig lesz ideje az életedben, legyen szó bármiről is, akárcsak egy másodperc, de akkor is szánsz rá egy kis szeletet a rohanó világban. Az energia pedig a szívből és lélekből jön, amíg jól érzed magad benne, addig történjen bármilyen erős impulzus, de az energia megmarad.

Mióta foglalkozol írással és fotózással? Hogy kezdődött el ez nálad?

Hu, nem is tudom. Anyukám anyukájának az anyukája, vagyis a dédnagymamám azt mondta, amikor egy éves lehettem, hogy ebből a gyerekből újságíró lesz. Érdekes, hogy a családból senki sem foglalkozott ilyesmivel, de úgy látszik tényleg meglátta az életfonalam alakulását. Ez csak egy érdekes történet, persze, de jó érzés erre gondolni. Hogy ténylegesen mikor kezdődhetett? Az írás talán tizenkét éves koromban, amikor éppen Horvátországban nyaraltunk, akkor olvastam először a Zabhegyezőt, és papírokat szedtem mindenhol, hogy verseket írjak… Aztán körülbelül négy-öt év múlva újra visszatért a versírás, amikor Franciaországba mentem. Talán az emlékeket szerettem volna megfoghatóvá tenni, azokat az érzéseket, amelyek bennem alakulnak a sok mindenség hatására. Talán az újdonság varázsa annyira lenyűgözött és magába szippantott, hogy inspirációt, ihletet merítettem abból, amit látok, amit hallok. Majd rájöttem, hogy a versírás nem igazán nekem való, és elkezdtem történeteket írni – az elsőt szintén tizenkét éves korom környékén, még általánosban, a stílus és az alapja olyan is.  Érdekes, hogy az írással már-már vérszerződést kötöttünk az első másodpercektől kezdve, kimondhatatlanul megfogadtuk, hogy soha nem hagyjuk el egymást, hogy mindig össze leszünk kötve. Volt időszak, amikor megszegtem, de visszataláltam. Tizenkét éves korom környékén kezdődött el hivatalosan, hogy foglalkozni kezdtem vele, de azt hiszem igazán őszintén két évvel ezelőtt. Akkor értem meg rá, akkor fogtam fel a súlyát, akkor vesztem el örökérvényűleg benne.

Fotózás? Gimnáziumba, talán. Mindig is szerettem volna megmutatni a valóságot az emberek számára. Hogy nem csak szürke, hanem színes is, csak észre kell venni. Sosem szerettem a beállított képeket, mert mindig is túl műnek tartottam, és ha műre vagyunk kíváncsiak, akkor ahhoz elég, ha csak álarcokat veszünk fel és bárgyún mosolygunk közben.
Tudod, a kettő alkotja az egészet. Amikor ők találkoztak, az írás meg a fotózás, akkor kezdődött el nálam ez az egész. Három éve.

Nagyon sokoldalú vagy. Honnan merítesz ihletet? Hogy születik meg egy bejegyzés, egy kép vagy épp egy egész könyv?

Először is köszönöm, és örülök, hogy így látod.  Másodszor pedig az ihlet mindig máshonnan jön, de mégis ugyanonnan, a való életből. Utazom a vonaton, megyek a busszal és összenevetünk, megyek a metróval és egyforma embereket látok, mégis más életszakaszban, kávét veszek és újabb érzéseket vált ki belőlem a hely, az utcán sétálva és galambok után kergetőzve, kimondatlan szavak és kimondott gondolatok, luftballon eregetés és vattacukor evészet, hangszínek és történetek… Annyi minden van a valóságban, mely megfogja az embert, és én csak nem szeretném, ha ezek láthatatlanul tovaszállnának. Meg szeretném örökíteni őket. Azt szeretném, ha az emberek megismernék azokat, akik mellett minden nap elsietnek, és azt a helyet ahol az életük legtöbb idejét leélik. Azt szeretném, ha a könyvemben is nem csak én, hanem az egész emberiség megszólalna: az érzéseik, a tetteik, a gondolataik, a kimondott szavaik.

Lehet, hogy nagyon elcsépelt lesz, amit most fogok mondani, de az ihletet Ti adjátok. Az emberek, az összes ember. Akik elsétálnak mellettem, akik párhuzamosan élnek velem a világban, akik részt vettek az életben, és akik még mindig részt vesznek benne, akiknek hatalmuk van, akiknek nincs hatalmuk, akik játszanak és hintáznak, akik az utcán zenélnek, aki zöldséget árul a piacon. Mindenki ad valamit, amitől több lesz egy kép, több lesz egy bejegyzés, és több lesz a könyv is. Az ihletforrásom az élet, hiszen mindig okkal fújja felém azokat az embereket, párbeszédeket és helyzeteket, amelyeket valahogy meg kell örökítenem. Hiszek benne.

Ugyebár dolgozol egy könyvön is. Mesélj nekünk erről is kicsit!  Hol tartasz, mikor foghatjuk kézbe?

Pont a napokban írtam le röviden, legalábbis megpróbáltam valahogy összeszedni a könyv fonalait:

 „Egy történeten keresztül (egy lány élete, leginkább – hogyan változik az elzüllöttből anyává, és hogyan szokja meg.  De több szál is van még. Például ezzel szemben a nővére, aki által azt szeretném bemutatni, ami pont az ellentéte a másiknak: a mindig jó kislányból és jót adó és kedvesnek hogyan romlik el egy csapásra az élete, és hogyan éli meg. ) ami külön szálon fut a múltban is, bemutatja a szereplők személyiségét és annak fejlődését, hogy az emberek hogyan változnak meg egy adott szituáció/függőség/helyzet hatására, és bemutatná a valóság problémáit minden szempontból.  Ilyen filozofikus, dráma, önfejlesztő, és akik majd olvassák egy kis pozitívat csepegtető, na meg megnyugtatás hogy nincsenek egyedül abban, amin éppen átmennek. Néhol a valóság szüli a szereplőket. Míg a másik könyvem totálisan a valóság történeten alapszik, ez egy kicsit valóság keveredése a kitalálttal.”

Hol tartok? Őszinte leszek, soha nem tudom biztosra.  A mobilomon is vannak fejezetek, csak nem tudom, hogy melyik fejezetek lesznek. Mint amilyen a történet maga, az írása is elég gubancos, össze vannak kötve egymással úgy, hogy közben itt-ott kis rések között kukucskálhatunk. A decemberi, karácsonyi kiadás nem jött össze, de a következő cél 2013 nyara.

Az újságírás oktatással nem érezd úgy, hogy korlátozzák a tehetséged? Hiszen vannak műfaji, stílusbeli szabályok, ezek nem szabnak gátat a kreativitás kibontakozásának? Vagy inkább pont, hogy ösztönzően hatnak rád a tanultak?

Nem tartom magamat „hú, de nagy tehetségnek”, szóval lehet, hogy ezért nem korlátoznak, de igazából néha én is el szoktam töprengeni, hogy ez az egész nekem való-e, és tényleg itt kell-e lennem. Talán éppen ezért próbálom kettéválasztani az újságírást, a többi írástól, annak ellenére, hogy közben mindkettőt összeöntöm néhanapján. Összeöntöm, összevetem, és megnézem, mi lesz belőlük. Magot ültetek, csíráztatok, öntözöm. Engedem, hogy tanuljak az újságíró csoportban, és engedem, hogy tanítsanak, ők pedig engedik, hogy kreatívak legyünk sőt, már-már létfontosságú, amikor rögtönző feladatot kapunk alig egy órában, hogy akkor most írjunk erről meg erről egy cikket. Segít. Kapaszkodó. Rengeteget tanulok, így szárnyalhatok.

Olvasóid mindig ellátod jó tanácsokkal, tippekkel, ösztönződ őket a pozitív életszemléletre. Honnan ez a sok pozitív ötlet?

Pozitívak lennének? Én csak leírom őket, és az olvasó tesz bele mindenféle érzést és érzelmet és gondolatot. Én leírom, ők pedig továbbgondolják. A saját magam történetét írom le azzal a céllal, hogy mindenki lássa, nincsen egyedül a világban a saját kis kérdőjeleivel, és csupán hitre és erőre van szüksége ahhoz, hogy mindent széppé varázsoljon maga körül.  És a kávé!

Életvidám szemléletet tükröznek írásaid, de gondolom, neked is van azért néha rossz napod. Mit teszel ilyenkor? Hogy vidítod fel magad?

Természetesen, és elárulok egy nagy titkot, most is éppen egy ilyen labirintusban vagyok benne. Kereszteződéshez értem. Hogyan vidítom fel ilyenkor saját magamat? Kiss Ádámmal. Vagy sehogy, mert már megtanultam, hogy ha menekülök ezelől, akkor később csak még rosszabb lesz, így leülök magammal szembe egy kávéval és meghallgatom, sőt, velős társalgást folytatunk egymással. Aztán pedig írok, kiírok magamból mindent, és tényleg mindent. Azért jó, mert a jelenlegi könyvem a változásról szól, hogyan lépjünk át egyikből a másikba, miféle küzdésekkel és félelmekkel menjünk tovább, és hagyjuk mögöttünk azt, amit hátra kell hagynunk.

A zenék is megtalálnak. Jelenleg a The Jezabels albumai, és a Submarine filmzenéi mennek oda-vissza. Erőt adnak, magadba nézel, és repülsz. Ajánlom!

Sokat foglalkozol a kabbalizmussal. Hogy ismerkedtél meg ezzel? Miért tartod hasznosnak?

2007-ben fújta felém a szél, egy oldalon futottam bele, azt hiszem,  pont Steiner Kristóf által. Olvasgattam, tetszett, feliratkoztam. Aztán ő is változott, én is másfele lépegettem az utamon, így szétváltunk. Majd 2010 fele újból bepottyant az életembe, és mondhatni azt, hogy egyre jobban megássa az alapjait bennem. Ő segített ki egy nehéz időszakomból, ő ébresztett rá, hogy hittel mennyi minden elérhető, és vele mennyire más az élet. Szeretem, ahogy minden ébredésem után az első lépésem az, hogy megnézem a napi Kabbala üzenetet, és ahogy olvasom, érzem, ahogy újabb és újabb erőt rak le bennem. Egy más dimenziót képes megmutatni azoknak, akik hajlandók kilépni a megszokott komfortzónáikból, és beengedik őt. Alkot, és segít önmagadhoz eljutni. Segít, hogy jobb legyen még a legrosszabb pillanatban is. Sosem engedi, hogy lezuhanj sőt, inkább őszinte, boldog nevetést csikar ki belőled a legváratlanabb momentumban. Szeretem. Szereted?

Vannak példaképeid, akik motiválnak? Kik ők és miért hatottak rád?

Sok mindenki motivál és hat rám, de nem igazi példaképeim. A motiválás többet jelent, a példakép olyan, mintha bálványoznám és vele lenne kirakva a szobám fala. Motiválnak, mert nem félnek szembenézni a félelmeikkel, mert nem rettegnek attól, hogy álarc nélkül mutatkozzanak az emberek előtt. Motiválnak, mert saját magukat írják bele a könyveikbe, minden cenzúra nélkül. Motiválnak, mert mernek lent lenni a mély sötét bugyrában, és nem szégyellik. Motiválnak, mert képesek kihasználni az életet. Motiválnak, mert saját maguk inspirálnak és nem a különböző álarcaik.

Al Ghaoui Hesna. Kundera. Coelho. Pilinszky. Rúzsa Magdolna. Janis Joplin. Salvador Dali. Sokan vannak, de sosem elegen. Amíg motiválnak minket az emberek, addig amondó vagyok, hogy boldogok lehetünk, hogy élünk.

Végül, mit üzennél a Lendület olvasóinak?

Anna and the barbies idézettel üzennék: „Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni. Kezdjetek el szeretni, hogy legyen min nevetni. Kezdjetek el nevetni, csak semmi melodráma, senki bele nem halt még komédiába. Kezdjetek el élni, hogy ne keljen félni. Jó néha magamat úgy elnevetni.”

Kedves Lendület olvasók, az élet rengeteg puzzledarabból rakódik össze, és a te feladatod, hogy összerakd. A múltat, majd a jelent. Amikor készen érzed a kirakást, az csak azt jelenti, hogy elindulhatsz újabb darabokat szedegetni, és hozzárakni a meglévőkhöz. Egy kis hittel minden sikerül. Próbálsz lélekből nevetni?

 Köszönjük Majának a válaszokat és a lendületet!

Majától itt olvashattok: http://ruzsnyom.wordpress.com/

Szerző:

Gellér Zsuzsanna
*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*

Szólj hozzánk!