Oláh Gergely Máté fotóit nézegetve, illetve az interjúra adott válaszait olvasva, az első szó ami eszembe jutott róla, az az ösztönember. Fényképeinek állandó témái a különböző társadalmi problémák. Ezek a rendkívül kényes, ám roppant fontos tárgykörök könnyen válhatnak giccsessé és szenzáció hajhász szagúvá. Gergő esetében viszont nem ez történt, sőt. Ha valaki az oldalára téved, nem tudja úgy lecsapni a laptop tetejét, hogy ne futna át a gondolataiban, mennyire szerencsés is valójába. A képei pedig pont ettől lesznek őszinték és reálisak.
– Mióta fotózol és miért kezdtél el fényképezni?
Komolyabban 2002 óta fotózom, de már gyerekkoromban is nagyon érdekelt a dolog. Nagyjából 10 évesen szétszedtem apám Zenitjét, és az volt a szerencse, hogy nem kereste, mert összerakni már nem sikerült… Alapvetően egy elemi kíváncsiság hajtott mindig is: érdekelnek az emberek, a fények, a helyek és ezek kölcsönhatása – szeretek izgalmas vagy harmonikus együttállásokat fotózni, begyűjteni valamit a mindenségből vagy épp a nagy semmiből.
– Az analóg vagy a digitális technikát részesíted előnyben?
Egyezzünk ki döntetlenben. Az analóg technikát természetesen semmi sem verheti, de nagyon drága lett így, hogy már nem használjuk tömegesen. Ritkán fotózok filmre, de 2 gépemben is van tekercs pillanatnyilag is. A digitális technika ellenben elkényelmesíti az embert, remek szerkesztési lehetőségeket biztosít, gyors és aránylag olcsó.
– Spontán szeretsz jobban fotózni, vagy inkább megtervezed előre a kép témáját?
Remélem látszik a képeimen, hogy soha nem állítom be az alanyaimat. Olyan van, hogy meglátok egy szép/nagyon csúnya/izgalmas utcarészletet, és „eltervezem”, hogy ide akkor most 5 perc múlva be fog fordulni egy őrült tekintetű bácsi, és igen, tényleg befordul. De ha más jön, az is tud csodás képet eredményezni. Inkább a szerencse szerkeszti a képeimet: ha megszületik egy izgalmas együttállás, akkor kattintok, és akkor sem sokat.
– A képeid gyakran fekete-fehérek. Miért választod ezt a technikát egy-egy alkotás elkészítésekor?
Igen, szinte mindig fekete-fehérek, főleg, ha utcafotóról van szó. Nyilván egyfajta műfaji dolog ez: sok remek „utcafotós” működött a múlt században, akik értelemszerűen fekete-fehérben dolgoztak, és ez valahogy átmentődött a digitális érába is. De ennél fontosabb, hogy a színek hiánya biztosít egyfajta gondolati síkot, amit a néző helyettesít be tudat alatt, és ez érdekesebbé teheti a képet. De lehet, hogy ezt csak én találtam ki, hogy ilyenkor tudjak mit mondani. Valamiért élőbbnek érzek egy fekete-fehér utcaképet, arról nem is beszélve, hogy Budapest – állandó témám – számomra monokróm város. Néha azért nem szabad megtagadni a színektől sem, hogy ott legyenek a képen.
– Tanultad valaha a fotózást vagy autodidakta módon, magad tapasztaltad meg és fedezted fel a fotózás helyes módját?
Fotóiskolába sosem jártam, magam tanulgattam mindig. Sok dolog biztos, hogy rosszul rögzült bennem az elején, de ezek inkább a fotózás technikai részére vonatkoznak, amiket azért lehet tapasztalati úton vagy kis utánajárással korrigálni.
– Készült egy projekted Pallag Zoltánnal, aki őszintén ír függőségéről. Az ő oldalához készítettél fotókat. Mesélnél nekünk erről egy kicsit?
Találtam egy pályázatot, ahová „gyógyult” függőkről vártak 1-1 képet. Zolit kissé felületesen ismertem eddig, de egy felolvasásán hallottam, hogy fenekestől megváltozott az élete most, hogy százakárhány napja tiszta. Megkerestem, nagyon örült a dolognak, és kicsit talán inspirálta is ez az egész. Online tisztáztuk, hogy ezt 1 fotóval nem lehet megúszni, így 5 perc alatt megbeszéltük, hogy egy egész napját lekövetem – pontosabban a 143. tiszta napját – amikor józanságmegtartó csoportba is megy. Hosszú, tartalmas péntek volt, ebből lett a #csakamainap projekt. Nagyon élveztem ezt a riportozást, született egy számomra nagyon fontos portré is.
– A képeid gyakran valamilyen társadalmi problémára világítanak rá pl: a hajléktalanok helyzete. Mik a céljaid az ilyen jellegű képekkel?
A hajléktalanokat sosem nézzük meg magunknak rendesen, mindig csak lopva pillantunk rájuk – ha egyáltalán. Szeretném egyrészt megmutatni őket, hogy meg lehessen figyelni őket. Eleve az egyik legérdekesebb témát adják a városban, fotós szempontból egyfajta ziccerhelyzet, ha egy hajléktalan extrém helyen fekszik, eszik, stb, ez nagyon izgalmas, figyelemfelhívó képeket eredményezhet. De igyekszem nem visszaélni a helyzetükkel. Sok képem van róluk, amit nagyon szeretek, de mégsem publikálom őket, mert én is zavarba jövök tőlük. Az ilyen fotóknál azért néha megremeg a kezem.
De más társadalmi helyzetekre is szívesen hívom fel a figyelmet, ha szembe jön az utcán – régebben kitértem az ilyesmi elől, mára látom, hogy inkább meg kell próbálni feldolgozni ezeket, hosszú távon csak ez az elfogadható.
– Március 15-étől új törvény lépett hatályba, miszerint már egy fotó elkészítésébe is bele kell egyeznie az alanynak, akkor is, ha a képet végül sehol sem publikálja a fotós. Ellenkező esetben jogsértésről beszélünk. Mi a véleményed erről a szabályról? Szerinted mennyi szabadsága van napjainkban egy fotósnak? Vannak-e olyan témák, amiknek az elkészítése kényesebb vagy nem elfogadott?
Ez a törvény nem új, csak most került egy helyre a kiegészítéseivel Ptk.-ban. Egyrészt dacból nem foglalkozom ezzel a törvénnyel, mert óriási hülyeségnek gondolom, illetve bízom az emberek intelligenciájában – ez persze csak a nem kínos képekre vonatkozik. Ha még is készül egy keményebb kép, akkor csakis az elkészülte után kérek engedélyt az alanytól, tőle is csak akkor, ha felismerhető a képen.
– Mik a tapasztalataid a korábbi fotókiállításaiddal kapcsolatban? Milyen lehetőségei vannak ma egy fotósnak arra, hogy megmutassa magát és műveit?
Jó és hasznos képek kellenek, valamint jó kapcsolatok – egy kicsit menedzsernek is kell lenni, ami nekem nem nagyon megy, ha saját képeim jelentik a „terméket”. De rengetek nyitott hely van, ahova csak oda kell menni és beköszönni. Persze a legfontosabb, hogy ha az emberre felfigyel a szakma komolyabb galériákba is be lehet kerülni. Igényesen, a képekhez illően kell keretezni, és szerinte fontos, hogy a képek megvásárolhatóak legyenek. Nagy lendületet tud adni az embernek, ha képet vesznek tőle.
– Mit csinálsz szabadidődben, ha éppen nem fotózol?
Lakásfelújítok – most ez a legfőbb elfoglaltság. Persze ilyenkor sem bírom ki fotók és publikáció nélkül, erről a kreatív munkáról egy blogot is vezetünk: www.nemartdecor.blog.hu
– Arra kérnélek, hogy válaszd ki az egyik képedet, és mondj róla pár mondatot. Miért szereted, mi fogott meg benne leginkább? Mit éreztél, amikor készítetted?
Egyszerre tíz-tizenöt kép jut eszembe, de legyen az alábbi:
Természetesen az utcán vagyunk. Két tökéletesen passzív, egymástól független elem találkozik úgy, hogy létrehoznak egy nagyon aktív jelenetet. Ehhez is mázlisorozat kellett: a bácsi pont ott ült, pár héttel korábban döntötte le egy szélvihar azt a márványívet a Liszt-szobor mögül, ami kitakarta volna a bácsit. És én pont akkor jártam ott. Azóta sokszor nézegettem ezt a szobrot, de a pad mindig üres volt.
Szeretem ezt a játékosságot, de ilyen helyzet ritkán adódik még Budapesten is, ami azért bővelkedik az alapanyagban.
– Végezetül pedig, kérlek, szólj egy pár szót azokhoz, akik a fotózással szeretnének foglalkozni. Hova menjenek tanulni? Szükséges-e vagy lehet-e egyáltalán tanulni a fotózást?
A fotózás technikáját természetesen tanulni kell, de kell hozzá egy olyan közeg, ami folyton inspirálja a leendő fotóst. Ez mindenkinél más, a legtöbb fotós pedig magányos farkas, ezért nehéz bármit is mondani – nem hiszem például, hogy népszerű lenne egy utcafotótanfolyam. Aki fotós szeretne lenni, az is lesz, ha a kezdeti nehézségek nem fognak ki rajta.
Köszönjük Gergőnek az interjút.