Ez alkalommal, egy olyan lánnyal beszélgettem el, aki igazán közel áll hozzám, bár sokáig nem találkoztam ezzel az írói oldalával. Jó volt megismerni lényének egy újabb darabkáját leírt sorai által. Biztos vagyok benne, hogy ti is hamar a szívetekbe zárjátok majd őt, ahogy én is tettem.
“Ültem ma az irodában. Dolgoztam keményen, szigorúan, ahogy elvárják. Az ablakon a függöny szorosan behúzva, nehogy a külvilág bármely apró öröme megzavarjon komoly és fontos munkánkban. Bámultam a monitort, ujjaim gépiesen mozogtak a billentyűkön. Magamon kívül voltam, egymagamban, társaimmal. Társas magányban. Aztán egyszerre azon kaptam magam, hogy az asztalon ugrándozó, cikázó fény-foltocskákat nézem. Az órám kövei visszatükrözték a függöny szigorúságán rakoncátlanul átszökő tavaszi napfény egy sugaracskáját. A szivárvány minden színe jelen volt arra pár pillanatra – ott táncoltak az asztalom sivár lapján, megkacagtatták még az unalmas papírokon heverésző lomha számokat is. Kacagott a szívem is velük, sajogva kacagott. Visszacsillogott a fény-szilánkokban a Balaton part: a hajnali séták, a délutáni láblógatások, de még a vészjósló viharok meghitt összebújásából is felsejlett pár érzés… Csodaország rám kacsintott, megcsiklandozta lelkem. Visszavár.”
Judit optimizmusa és mindig vidám hozzáállása a dolgokhoz teszik őt többek között különlegessé. De ez az első látásra szeleburdinak tűnő lány tud igen komoly is lenni, s megosztja szívének egy darabkáját azzal, akinek igazán nagy szüksége van rá. Véleményem szerint, nem csak a blogja, s írásai, de ő maga is egy élő Talizmán.
A profilod szerint 2011 óta vagy regisztrálva a blogspot oldalán, de az első bejegyzésed 2013-ban íródott? Van vagy volt másik blogod is? Ha igen, mi lett velük?
Volt egy korábbi próbálkozásom, ami inkább internetes naplóként funkcionált, mint sem alkotói blogként. Így azt elköltöztettem egy – csak ismerőseimmel megosztott – címre. A virtuális fiókom szervezett kiteregetése az idei évre tehető – ezért 2013 első bejegyzés dátuma. Ekkorra érett meg bennem az elhatározás (vagy lettem elég bátor), hogy közzétegyem firkáimat. Ekkoriban volt egy kissé magamba fordulós, érzelmi mélypontom – gondoltam kiírom.
Talina néven írsz. Honnan jött ez a név, miért inkább álnéven osztod meg az írásaidat?
A név egy még mindig a fiók mélyen kuksoló nagyobb lélegzetvételű próbálkozás egyik karakterének a neve. Van itt ez a lány, aki az írás közben annyira hozzám nőtt, hogy egyszer csak észre vettem – én magam vagyok Ő. Vagy inkább Ő én… Ez még nem eldöntött kérdés. (Skizofrénia RLZ)
Mióta írsz, mit jelent számodra az írás?
Ha a papírra való értelmetlen, mások számára teljesen jelentéktelen szófirkálás írásnak számít, akkor körülbelül 11-12 éves koromból származnak az első „írásos emlékek”. A tudatosan művészi, érzelemkifejező szándékkal bíró művekért a gimnazista irodalom tanárom, és az akkori suli-újság főszerkesztői tisztsége a felelős.
Jöhet egy közhely? Az írás számomra önkifejezés. Meglepő, nem igaz? De ezentúl jóval több – ugyanakkor nem mindig én írok – van, hogy az írás talál meg engem. Ezért kicsit úgy tekintek magamra, mint egy médiumra. A meg nem írott történetek médiumára.
Mi ihlet meg igazán, melyek azok a dolgok amelyek inspirálnak?
Tudjuk nagyon jól, hogy a múzsák nem szeretik a kiegyensúlyozott érzelmi állapotokat – ezért én is, mint a legtöbb előttem, és velem párhuzamosan alkotó firkász – érzelmi hullámokra ülve alkotok. Talán azon kevesek közé tartozom, akik nem csak a mélységeket, de a magasságokat is meg tudják élni írás közben. Értem ez alatt, hogy nem csak a végtelen önsajnálat, depresszív hangulat idején csókolnak a múzsák. Olykor elég egy illat, vagy egy hang, dallam, ami előhoz belőlem valami pozitívumot. Ilyen volt az orgona virágillata, vagy az első hóvirág megpillantása – születtek is róla írások tőlem (is ).
Úgy vettem észre, pár írásodban személyes élményeidről írsz, vagy azt használod fel alapul. Nem nehéz megnyílni az ismeretlen olvasóknak, egy darabot adni magadból? Vagy inkább úgy írsz, mint egy külső szemlélő?
A saját ihletésű történeteim is olyanok számomra, mint a tucat termékek, de mégis egyediek, mert én élem meg őket – szerencsére nincsenek akkora traumák az életemben, amik kiemelkedően egyedivé tennék a fájdalmat. Naivság lenne azt hinni, hogy csak nekem fáj a viszonzatlan szerelem, vagy egy szeretett személy elvesztése. Talán pont ezért tudok másokhoz is szólni, mert bár próbálok egyedi lenni, azért a fájdalmaim, a személyes nyomorom mégiscsak mutat hasonlóságokat a velem egy társadalomban élőkkel – és ha én megélem, és ezáltal velük is „megéletem” az élményt, talán könnyebben túllépnek rajta mások is. Lehet ez valami suta küldetéstudat bennem… Semmi nincs véletlenül, ezek az élmények, gondolatok, írások sem véletlenül kerülnek a virtuális vagy valós papírra…
Szoktál indulni különböző irodalmi pályázatokon is, vagy csak magadnak, a blogodba írogatsz?
Egyszer-kétszer előfordult, hogy pályázati kiírásra készítettem valamit, de ez nem gyakran fordul elő. Mint mondtam – inkább a belső intuícióm vezet, amikor klaviatúrát ragadok. Ennek ellenére időről-időre próbálkozom, ha valami testhezálló témába botlom.
Köszönöm Juditnak, hogy válaszolt a kérdéseimre! S ha nem is mindig aktív a blogja, azért érdemes egy-egy pillantást vetni rá, mert bármikor megörvendeztethet minket csodásabbnál csodásabb szösszenetekkel, s történetekkel, ha ideje engedi.
