Interjú Viola Szandra költőnővel

Interjú Viola Szandra költőnővel

…régen azt hittem, hogy mindent be kell áldozni azért, hogy én egyszer majd „nagy költő” lehessek, tehát nyugodtan lehet jó szomorú életet élni és akkor majd „egyre nagyobb” költő leszek, de nem. Kell egyfajta hit meg bizalom önmagamban ahhoz, hogy egyáltalán ne kérdőjelezzek meg minden sort, mert az meg elveszi az alkotómunka erejét. Merni kell leírni és hinni abban, hogy ebből lesz egy műalkotás, vagy egy vers…

Viola Szandra költészetéből kaphattatok már némi ízelítőt a két héttel ezelőtti ajánlómat olvasva. Azóta túl vagyunk egy kávéházi beszélgetésen, melynek keretein belül megszületett az interjú. Azt kell mondanom, az érzéseim beigazolódtak. Szandra kedves, közvetlen, és humoros, a beszélgetés minden pillanata üdítőleg hatott rám, érdekes volt kibontakoztatni világát. A kérdéseimre adott válaszai maguk is tükrözik egészen egyedi meglátásait. A törekvése, hogy a verseket minden érzékszervre kihatóan közelebb hozza hozzánk, egészen fantasztikus. Szóval, érdemes elolvasni! 

Honnan datálható az az időpont, amikor tudtad, hogy a művészet nyelvén át szeretnél szólni az emberekhez?

Mióta csak az eszemet tudom. Olyan szerencsés gyermekkorom volt, hogy anyukám minden este mesélt, de volt, hogy órákat, mert nem engedtem, hogy abbahagyja és akkor még egy, még egy, és még egy… Mindig is nagyon szerettem az óvó néniket, a tanító néniket, tehát része volt az életemnek a vers és a mese. Már egészen kicsiként elkezdtem, még írni sem tudtam, de mindig mondogattam, hogy író/költő leszek és próbálkoztam is. Azok a versek sajnos elvesztek, bár irodalmi értékük nincs, csak maximum személyes vonatkozása miatt lehetne érdekes. Tehát, azóta tudom. Aztán néhány évvel ezelőtt az egyetem alatt eldöntöttem, hogy rendben, mindig is nagyon szerettem, mindig is kacérkodtam a gondolattal, de azt hiszem, hogy én ennek a felelősségét és kockázatát mostantól kezdve vállalom, hogy tényleg ez legyen az első az életemben. Ne csak hobbi, hanem hivatásszerűen szeretnék foglalkozni vele.

Mi az, ami megihlet?

A másik mű. Az nagyon sokszor. Tehát, ha jó verset olvasok, akkor megjön a kedvem, míg ha rosszat, akkor nagyon elmegy. Befolyásol. Mert ha jó dolgokat látok, akkor látom, hogy lehet ezt így is csinálni és akkor kedvet kapok hozzá. Mindenképpen “megkívánom” tőle a versírást, az alkotást.

Meg vannak ilyen érdekes állapotok… Most pont Kazovszkij interjúkötetét olvasom. Még sajnos keveset olvastam belőle, de elég izgalmasnak tűnik. Ő mondta azt, hogy a művész olyan ( bár ezt a festészetre értette, de ugyanúgy igaz a költőre is), mintha töltött puskával lesben ülve várakozna, hogy mikor jön a vad, azaz mikor jön az ihlet. Nálam is így van. Ugyan a mai költők egyre kevésbé hisznek az ihletben, nem nagyon misztifikálják a dolgot, de azért mégis csak van olyan különleges tudatállapot, például sokszor az éjszaka közepén, amikor az agy másként lép működésbe. Írtam már álmomban is verset, vagy legalább egy-egy sort. Mindig ott van a telefonom mellettem és akkor fél álomban fél szemem résnyire nyitva bepötyögöm, nehogy elfelejtsem. Meg azt csinálom, hogy jövök-megyek az utcán, vagy hallgatok egy előadást és beugrik egy-egy szókapcsolat, azokat jegyzetelem, aztán néha van egy alkalmas állapot, amikor össze is tudom rakni. És olyan fura, hogy néha hónapokig valamit csak írogatok, ami aztán egyszer csak összeáll. Mintha folyamatosan az az egy mű adna magából részleteket és aztán egyszer csak össze tudom illeszteni úgy, hogy a külön megírt részleteknek tényleg van is köze egymáshoz.

Van olyan lelki állapot, amikor jobban tudsz írni? Lelki állapot függő is az írás? Amikor jobb lelki állapotban vagy, akkor nem nagyon sikerül, inkább mélyebben sikerül…?

Érdekes, mert régen azt hittem, hogy mindent be kell áldozni azért, hogy én egyszer majd „nagy költő” lehessek, tehát nyugodtan lehet jó szomorú életet élni és akkor  majd „egyre nagyobb” költő leszek, de nem. Kell egyfajta hit meg bizalom önmagamban ahhoz, hogy egyáltalán ne kérdőjelezzek meg minden sort, mert az meg elveszi az alkotómunka erejét. Merni kell leírni és hinni abban, hogy ebből lesz egy műalkotás, vagy egy vers, mert, ha mondjuk nagyon magam alatt vagyok és nem bízok benne, akkor  sokkal nehezebben születik meg az írás. Mindenképpen igaz az, hogy, ha jobb a lelki állapotom, akkor az alkotás is jobban megy.

Milyen témákkal foglalkozol legszívesebben? Mi az az üzenet, amelyet az irodalmon, a verseiden át el szeretnél juttatni az emberekhez? Milyen témákat juttatnál el legszívesebben az emberekhez?

Ezt nagyon nehéz témákra lebontani, mert mihelyst leegyszerűsítem azáltal, hogy azt mondom bölcselet vagy szerelem, akkor nem fedi a valóságot, hiszen minden egyes vers valami olyan külön létező, amit csak az az egy vers tud elmondani a világról és magáról. Nincs ilyen “Coelhosan” lefordítható üzenet. Például: “Szeresd önmagad”. Nem ezt szeretném a versekben, hanem rámutatni a sorokban egy új kis részletre, vagy cizelláltabbá tenni a látásmódot, vagy hirtelen rácsodálkozni egy apró, pici dologra, és akkor már megtörténik a csoda, „hogy jé, ez valami olyan, amit eddig így, ÍGY! még nem gondoltam ezzel kapcsolatban”. Vagy önmagában már az is csoda, ahogy a fogalmiságon túl tudnak lépni a szavak. Már önmagában ez is egy cél. Ha van lelke a versnek, akkor az fontossá tud válni, ha sikerül átlelkesíteni a szöveget, akkor nem marad csupán poétikai praktikum. Mert lehet formailag valami tökéletes és mégsem válik élővé. Az átlelkesítés folyamatától válik hitelessé egy vers szerintem.

 

10868225_794621957241439_3674062707279428063_n

 

Hogyan született meg a gondolat, hogy mindez formát öltsön, hogy gondolataid a testen nyilvánuljanak meg?

Sokáig táncoltam, a táncfotóba szerettem bele. Jártam a Nemzeti Táncszínházba, ott volt néha táncfotó-kiállítás, ahol például olyan képcímekkel találkoztam, amelyek már önmagukban is verscímek lehettek volna vagy egysoros versek. Így szinte adta magát a dolog. Egy kicsit több líra plusz táncfotó s kész a testverselés. 

Maga a táncfotó, mint műfaj tetszik és izgalmas, sok tényezője van… Részben ezért mentem filozófia szakra, mert nem tudtam a testemmel mit kezdeni. Tudom, hogy más modellkedni megy ilyenkor, de én filozófia szakra mentem. 🙂

Hiszen a filozófusok évezredeken keresztül próbáltak válaszokat találni arra, hogy például a szellem-lélek-test  hármassága hogyan kapcsolódik, mi is a transzcendencia stb, ilyen jellegű témákkal foglalkoznak, és azt éreztem, hogy ez milyen izgalmas, felzaklató és megnyugtató egyszerre. A 20. századi filozófia kellő alapot teremtett ahhoz, hogy ma egy költő a versei mellé testéről készült fotókat is elhelyezhessen, s azokra mint művészi eszközre tekintsen. Ne gondoljuk, hogy annyira „lila köd” a költészet, hanem nagyon is összekapcsolható ezzel a hús-vér valósággal.

Például Platón is elítélte az írásbeliséget a szóbeliség javára és azt gondolta, hogy amiket leírunk, azok halott dolgok. Kicsit én is ezt érzem, hogy  olykor a vers, önmagában még egy halott dolog a papíron. Ez kétféleképpen lehet élővé avatni. : Vagy az olvasóval való  kontaktusba kerülés révén, vagy például egy színész előadása által. De mondjuk ráfesteni egy élő testre, az már önmagában is költői lehet… valahogy mindig azt érzem, hogy amit a természet maga alkot, az abszolút utánozhatatlan. Folyamatosan változik. Akár egy arckifejezés illékonysága, múlandósága. Nagyon izgalmas.

A 20. századi filozófia központi kérdése a testfilozófia és az érzékelés megragadása. Ezért is gondoltam, hogy helye lehet a saját testemet is odatenni, megmutatni, illetve a testalteregóimat egyaránt, akiket táncosok formálnak meg. Férfi és női alteregók egyaránt. Egy kicsit ez fricska is, mert például Nánási Pál inkább divatfotós. Saját korunk valóságára reflektálunk azáltal, hogy nem csak egy harisnyareklám esetében válnak alkalmazhatóvá bizonyos, a tömegmédiában használatos gesztusok. Érdekes lehet, hogy nem csak a megszokott módon lehet ezeket  használni, hanem a vers „reklámozására” is.

Mi az a szó, ami igazán jellemez téged? Mert hogy az ajánlóban is írtam, hogy próbáltam egy szót keresni…

Heidegger használja, ezt a weltoffent, a világra nyitott ember, s a filozófus legfőbb jelzőjeként. Ezen kívül Hamvas Béla használja az éberség jelzőt…. Valami ilyesmiből raknám össze magam, mert ebben benne van az, hogy  próbálok figyelni, mert a kreativitás önmagában kevés. Fontos észrevenni és megtalálni, s a művészetet meglátni a világ jelenségeiben.

Szerinted miért van szükségük az embereknek versekre?

Ez annyira hozzátartozik az életemhez, hogy szinte azt is nehéz elképzelni, hogy milyen, amikor mondjuk nincs művészet. Mert ez annyira triviális, hogy az embereknek szüksége van művészetre és mégis nehéz kifejteni, hogy miért.

Az életminőséget nyilván javítja. Én azt érzem, hogy a legtöbbet (persze az emberi kapcsolatokon kívül, vagy amellett) a művészettől kaptam. Ettől nem csupán egy életem van, és nem csak azt az egyet élem, hanem még ezer másikat. Ettől jobban élek, intenzívebben. És ezáltal mindenki más is, aki olvas, aki ilyen formán csiszolja a személyiségét. Ilyen hihetetlenül “könnyen elérhető valami” és sokan  mégis mindenféle anyagi javakat hajszolnak drága dolgokat, autót, stb., ,ami persze lehet kellemes, meg praktikus, de annyira egyszerű akár az interneten elolvasni egy folyóirat lapszámot, vagy levenni egy klasszikust a polcról. S a versek olyan hihetetlenül sokat adnak.

 

ÍVELŐ

Egyszer csak kilyukad a valóság,

napi teendőid húsodig szivárognak,

megkezdődik a módosulás a testben,

azon kapod magad, hogy gyakran elalszol,

elájulsz vagy álmodozol napközben…

A horizont mentén összevarrt ruha feslik,

kifordítom: álom,

a visszája: valóság. 

 

A jövőben milyen terveid vannak?

A vers befogadói mechanizmusának a megújítása ami a versmasszázs által jöhet például létre. Éppen tegnap próbáltunk egy ritmikus masszázsterapeuta barátommal, aki egyébként tao hárfán is játszik, ami azért különleges hangszer, mert inkább gyógyításra alkalmas, nem koncertezni. Csodálatos hangszer, átzengeti az egész testet. Most ezzel kísérletezünk. A vers ritmusára ugyanúgy az egységeket és a szüneteket betartva masszírozni. Van egy művészi tartalom, amit a résztvevő hall, közben a zene átzengeti, vagy  a masszőr manuálisan masszírozza. Olyan ez, mint egy meditáció, csak művészi szövegekkel. Ezeket úgy választom meg, hogy lehetőleg pozitívabbak, vagy meditatívabbak legyenek maguk a versek is. Természetlíra, bölcselettel vegyített természetlíra, olyan sorok amelyek a transzcendens irányába húzzák a befogadót és az alkotót egyaránt. És azt látom, hogy mindez nagyon megnyitja az embereket. Ez a típusú masszázs, a mozdulataival, az érintésekkel és a versekkel. Művészi beállítottságú embereknek akár alkotásra is alkalmas a versmasszázs-terápia, hiszen például az illető hall egy szöveget, majd elkezd gondolkodni egy-egy szóképen, ami megragadja, ami további gondolatokat ébreszt…

Próbálod még inkább kitágítani az érzékelést…

Továbbra is fontos a testi jelenlét, úgymond a „testverselés” de most máshogy. Nem vizuálisan, hanem más érzékszervekre hatva.

Köszönöm az interjút Szandrának!

képek forrása: https://www.facebook.com/violaszandraatestverselo

Szerző:

Szőke Kriszta

Álmodozó vagyok, aki képtelen megmaradni a realitás talaján, mert a lelke magasabbra vágyik. Kereső. Utazó a világban és önmagában, nyitottan az egész mindenségre. Csak egy kis lélek, aki valahonnan ide pottyant, s ha már így esett, gondolta körül néz.

Szólj hozzánk!