Interjú – Vipler Kisannával

Interjú – Vipler Kisannával

“vannak azok a délutáni fények, amiket ha látsz a kocsiban ülve, többet már sosem felejtesz el. vannak azok a hangok, amiket a fűben ülve csak véletlenül meghallottál és már sosem felejted el. az illat, amit az erkélyen ülve érzel egy vasárnap délelőtt, mikor anyukád csinálja az ebédet, és valamiért azt már sosem felejted el. ebből vagyok én, ezekből vagyok. azok a pillanatok vagyok, amiket sosem felejtek el. szeretem látni az életet, szeretem összerakni magamból és másokból.”

A Lendület szerkesztőgárdájának abszolút kedvencével, Vipler Kisannával beszélgettem.

vk

Egy igen egyszerű kérdéssel indítanék, ami banálisan hangozhat ugyan, mégis sokakat érdekelhet. Miért az analóg fényképeket részesíted előnyben a digitális megoldással szemben?

Igaziból mindkettőt nagyon szeretem, de az analóg fotózás nekem olyan, mint egy hatalmas kaland. Sose tudom, mit kapok, nagyon szeretek vele kísérletezni, rányitni a filmtekercsekre, vagy épp megmikrózni azokat. Nagyon vicces, és nagyon szeretem a színeket amit egy filmtekercs befogad. De főleg az a jó, ha elfotózok egy tekercset es hetekkel később jutok el odáig hogy előhívassam. Imádom, hogy ha nem emlékszem arra, hogy mikre lőttem el a 36 képet, és utána jön a sok emlék.  Az a legjobb érzés.

Mikor kezdted először dokumentálni az életed kisebb-nagyobb mozzanatait?

Kb. középiskolás koromban kezdtem el fotózni, de nagyon sokáig kerestem magam azután, mire elértem ide. Mármint oda, hogy most már néha azt mondom magamnak is, hogy tetszenek a képeim. Azt hiszem, két éve érkeztem bele ebbe az egészbe, amiben most vagyok. Két éve ismertem meg azt az embert, aki a legjobban inspirál és miatta tudtam a legtöbbet fejlődni.

Milyen témák mozgatják meg leginkább a fantáziádat, milyen pillanatokat/hangulatokat igyekszel megörökíteni?

A fotózás nekem egy napló, a gépem a tollam, a világ meg a könyv vagy a lapok. Ez klisének hangzik, de akik mellettem élnek biztos, hogy értik miről beszélek. Imádok apró dolgokat, érzéseket megörökíteni, amit akkor érzek, nem tudom ez mennyire jön át az embereknek. Viszont a lényeg nekem az, hogy ezek a dolgok örökre velem legyenek. Nagyon szeretem egyébként a cigarettázó embereket, a füstöt; valahogy amikor valaki mellettem dohányzik, mindig úgy érzem, belelátok a lelkébe.

Most Londonban élsz. Mi vezetett téged odáig és megtaláltad-e, amit keresel? Keresel-e egyáltalán valamit a világban?

Nem gondoltam sosem, hogy egyszer itt fogok kikötni, nem vonzott Anglia. Viszont a nyáron kistoppoltunk ide, és London egyik kisebb városrésze, Camden, a művésznegyed meg a benne élő emberek elkezdtek érdekelni. Megismertünk pár srácot, akik épp utcazenéltek, és náluk laktunk napokig. Szóval úgy döntöttem, ki akarom én is próbálni. Igaziból engem sosem a helyek, hanem a benne élő emberek érdekelnek, a lelkük, az, hogy honnan jönnek, mit gondolnak, minden. Nem tudom, keresek-e valamit a világban, ha tudnám, biztos ezt keresném.

Tanultad-e valaha a fotózást vagy egyszerűen csak felfedezted magadban a hajlandóságot arra, hogy képeket készíts és megoszd azokat más emberekkel is?

Jártam fotós suliba, de nem nagyon kötött le, egész más világot akarnak megtanítani, mint amit én szerettem volna. Szívesen járnék egyébként és tanulnék még, csak nem Magyarországon.

 Szeretnél-e majd a későbbiekben hivatásos fotográfusként érvényesülni vagy szívesebben készítesz képeket pusztán kedvtelésből, minden további motiváció nélkül?

Amikor belekerültem ezekbe az alkalmazott fotográfia ügyletekbe, amiket ’tanultam’, akkor nagyon elment a kedvem attól, hogy valaha fotós legyek. Elvette tőlem azt, amiért szerettem fotózni, szóval akkor azt mondtam magamnak, hogy sosem szeretnék fotós lenni, csak úgy és olyan mértékben ahogy nekem jól esik. Szóval egyelőre így érzek, de hát én általában azt sem tudom, hogy holnap mit csinálok.

 A bemutatkozás rovatban feltüntetett “nem tudom, mit mondjak erről az egészről” megjegyzésed elgondolkodtatott; érdekes jelenségnek tartom, hogy azok az emberek, akik mindenáron igyekeznek kitűnni a tömegből, általában nem képesek felmutatni semmi eredetit, ellentétben azokkal, akik pusztán szenvedélyből űzik az adott tevékenységet és nem feltétlenül vágynak nyilvánosságra. Mit gondolsz, van ennek igazságalapja?

Hát gondolom, de nem tudom, én csak csinálom a kis képeimet, élem a kis életem, és nem nagyon tudom soha, hogy az emberek hogyan látják kívülről ezt az egészet. Szerintem nagyon sokan azt hiszik, hogy ez nem egy őszinte dolog. Elég sok pozitív visszajelzést kapok mondjuk, egyre többet, de nem tudom őket befogadni. Mindig azt hiszem, valaki másról beszélnek. Szóval végső soron megint csak oda jutok, hogy nem tudom, mit mondjak erről az egészről.

Mesélnél röviden az egyik általad kiválasztott fényképalbum történetéről? Mikor és hogyan születtek a képek, kik szerepelnek a fotókon, milyen emlékeket ébresztenek benned a lencsevégre kapott pillanatok?

Tavaly végigstoppoltuk Vivivel (a szőke hajú lány a képeken) nyugat Európát, és annyi csodálatos embert ismertünk meg, annyi minden történt, nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok az életnek, hogy ennyi jó dologra képes.

Ha esetleg nem a fotózással szeretnél majd foglalkozni a jövőben, véleményed szerint milyen munkakörben találnád meg a számításaidat?

Nagyon sok mindenben szeretném kipróbálni magam, annyiféle helyen dolgoztam már eddig is, és nagyon élvezem a változatosságot, imádok mindent megtanulni és új dolgokba belefogni. Szóval nem tudom, nem igazán tudom elképzelni magam huzamosabb ideig mondjuk egy irodában. Inkább szedek epret egy eperültetvényen, vagy bármi.

Köszönet a válaszokért Kisannának! További képekért pedig látogassatok el ide.

Szerző:

gyűlölöm a színes tintát, kiváltképp a kéket s sárgát. a zöldet pedig különösképp; minduntalan elém tárul e különös kép - kinek napszínnel írok, aranyat áhít az nemtörődöm módon, bár színvak a pimasz. királykék mondandóm zöldellőn becsülné, az ördög vinné őt el, vagy a guta megütné! “tengerzöld szavaidnak bíbor palást kéne, árnyald, komám a betűidet, fesd iket kékre!” fésületlen, kócos gondolatok hullnak a pergamenre lassan, s az fejcsóválva nyögi: “szedd iket ráncba, kérlek alássan!” dühödten mázolom fel a színeket, palettám nyitva-tárva - amaz lemondóan legyint: “kár érte. bár maradt volna sárga!”