“…mi döntjük el, unalmasan éljük-e az életünket a megszokott mókuskerékben” – interjú Képíró Inezzel

“…mi döntjük el, unalmasan éljük-e az életünket a megszokott mókuskerékben” – interjú Képíró Inezzel

Ma egy olyan lányt szeretnék bemutatni nektek, aki fiatal kora ellenére példamutató optimizmussal, életszemlélettel fordul az őt körülvevő világ felé. A különleges, megismételhetetlen pillanatokat kutatja, és igyekszik mindezeket az örökkévalóba fagyasztva megörökíteni, hiszen az utazás mellett a művészet jelenti mindennapjainak fő mozgatórugóját. Ismerjétek meg ti is Inezt. 🙂

Mesélj kicsit magadról! Hogyan jött az ötlet, hogy alkotni kezdj?
A nevem Képíró Inez, 18 éves tanuló vagyok a békéscsabai evangélikus gimnáziumban. Mindig is nagyon szerettem fotózni, és gyerekkoromban már elkezdtem verseket írni. Általában édesanyám születésnapjára költöttem egyet; illetve ha megszállt az ihlet, nekiültem a kertben – emlékszem, általában felmásztam a diófára és ott alkottam. Tavasszal vannak a legjobb ötleteim, mindig jó hatással van rám a napsütéses idő kezdete.
Fotózni korábban nem nagyon volt lehetőségem a technika hiányában, de miután a keresztapukámat megismertem, az ő és felszerelése társaságában eljártunk néha. Ő figyelt fel arra, hogy milyen különleges nézőpontból szemlélem a világot. Végül tavaly a nyári munkának hála magaménak tudhattam a gépet, akivel azóta szinte elválaszthatatlanok vagyunk.
Mindig is érdekelt a művészet, rengeteg területén kipróbáltam már magam, általában sikerrel (rajzoltam, festettem, sőt az általam készített agyagedényekbe ültettem a kaktuszaimat).  

Mesélj a művészetedről! Mit jelent számodra?
Az az idő, amit arra szánok, hogy verset írjak, vagy épp elmenjek fotózni, az az én időm. Mikor az ember fáradtan hazaér, már nincs sok mindenhez kedve, de én ilyenkor töltődök fel: ha épp nincs tanulnivalóm, felkerekedek a gépem társaságában.
Korábban a természet volt a mindenem, de mióta névnapomra portré objektívet kaptam ajándékba, ráébredtem, hogy egyetlen képpel, a modell egyetlen pillantásából az egész élete elmesélhető – ehhez persze kell egy ügyes fotós is. 🙂 Egyre többen kérnek fel, hogy fotózzam őket, amelyet örömmel teszek, hiszen így én is fejlődök.
Verset mostanában inkább akkor írok, amikor történik valami – szerelmes vers egy bonyolult kapcsolatról, vagy egy másik, amely akkor született, amikor a bátyámmal történt veszekedés után sétálni indultam. Tehát számomra a művészet kikapcsolódást jelent – egy olyan dolog, amiben elmerülhetek és boldoggá tesz.

Fotó: Képíró Inez

Mi az, amit adni tudsz az embereknek azáltal, amit csinálsz?
A verseim és képeim által megmutathatom, én hogy látom a világot, miket szeretek, miket gondolok – és ez jó, hiszen úgy fejlődünk, ha megismerhetjük mások véleményét, nézetét. A célom az, hogy ha valaki elolvassa a verseimet, az egyfajta tükröt állítson eléjük, elgondolkozhassanak a saját apró gondjaikon, és el tudják engedni őket – és a legfontosabb, hogy ezáltal boldogok lehessenek.

Van valaki, akire felnézel, esetleg olyan művész, akit példaképednek tekintesz? Ha van kedvenc idézeted, oszd meg velünk!
Az abszolút kedvenc művészem Salvador Dalí. Ő az, aki azt sugallja, hogy nem kell foglalkozni senki és semmi mással, csak saját magunkkal, annak megismerésével és azzal, hogy jól érezzük magunkat. Amikor Olaszországban volt szerencsém élőben látni a szobrait és festményeit, tudatosult bennem, hogy mennyire csodálom és tisztelem őt.
Természetesen van még rengeteg kortárs költő is, akiket nyomon követek a közösségi oldalakon (például Dékány Dávid, Tóth Krisztina, stb.), de akadnak örök kedvenceim, mint Szabó Lőrinc és az ő szerelmes versei.
Legkedvesebb idézetem: “Everything has changed and yet, I am more me than I have ever been“. Sokat olvasok angolul, különleges érzékem van a nyelvekhez, és rengeteget utazok – legutóbb cserediák voltam Thaiföldön, és tervben van egy nyári önkéntes program Olaszországban. Így nem csoda, hogy a másik nyelv az olasz, amivel még nagy terveim vannak a későbbiekben.

Milyen hatással volt rád a Thaiföldön töltött idő, mi a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? 
Az alatt az idő alatt, amíg kint tartózkodtam, rengeteg csodás élménnyel gazdagodtam. Egy ilyen útra az ember csak úgy indulhat el, ha nyitott mindenre, befogadóvá válik az ismeretlenre és hagyja, hogy magával ragadja az idegen kultúra. Minden egyes percét imádtam az útnak, esténként sokáig fent voltam, beszélgettem a fogadó családommal, reggel pedig kipattant a szemem hétkor és indultunk motorral az iskolába. Teljesen más világ – azt hiszem, az ottani emberek kisugárzása az, ami miatt mindenki visszavágyik ide. Egy kezemen meg tudom számolni, hány szomorú arcot láttam – állandóan pörögnek, nincs egyetlen elvesztegetett perc, amit unalmasan töltenének, én pedig két hétig ennek a kavalkádnak a részese lehettem. A legfontosabb dolog, amire ráeszméltem, hogy mi döntjük el, unalmasan éljük-e az életünket a megszokott mókuskerékben, vagy ki merünk lépni a szürke hétköznapok fogságából, megváltoztatva a saját szokásainkat. Én például imádok reggel hamarabb kelni és nyújtani a jógaszőnyegemen, mert így sokkal jobban indul a nap, mintha mérgelődve nyomnám ki az ébresztőt azzal a gondolattal, hogy megint hétfő. Mióta hazajöttem, arra törekszem, hogy mindenben találjak valami jót, és ezt az életszemléletemet igyekszem átadni más embereknek -főleg azoknak, akik egy kissé borúlátók. 

Thaiföld hatott a művészetedre, a kreativitásodra is?
Nagyon nagy hatással volt a művészetemre ez az út, hisz számtalan templomban jártunk, ahol az arany buddha szobrok mellett a színes freskókkal díszített falak gyönyörűen mutatnak a füstölő illatú, óriási helységekben. Egy lépést sem tettem a fényképezőgépem nélkül, úgyhogy mindent megörökítettem, amit szépnek találtam. Az iskolában pedig, ahová egy hétig jártunk, betekintést nyerhettünk a thai művészetek világába: tanítottak minket helyi motívumokat színezni és táncolni is. Az egyik délelőtt felöltöztettek minket népviseleti ruhába, kisminkeltek, megcsinálták a hajunkat és kivittek a főtérre, ahol épp egy évente egyszer megrendezett esemény zajlott, és kiderült, mi is részt veszünk benne. Így történt, hogy ezer emberrel együtt táncoltunk a húsz méteres arany buddha szobor előtt egy vasárnap délelőtt. Ezek az emlékek inspirálnak azóta is az alkotás minden területén.

Lakatunk

Mindig ott van az az egy.
Az a folt a falon.
Két éve történt,
Azon a napon,
Mikor elmentél.

Láttam a hátad mögött
Becsapódó ajtót
A sírás búgó dallama
Már a fülemben szólt
És rákezdtem.

Az első dolog, 
Ami a kezembe akadt-
-utánad is dobtam-
A tied volt, egy lakat.
Vagyis tőled kaptam.

Alig voltunk többek húsznál
Február volt, Velencében.
Épp az öreg hídon sétáltunk,
Mikor megláttad a víz tükrében
Azt a lakatot.

Lehajoltál mellé
És akkor vetted észre
Hogy pontosan
A mi nevünk van belevésve
Csak olaszul.

Addig próbálkoztál,
Amíg sikerült leszedned,
Catarina és Pietro, hogy visszakapják
Azóta is keresnek.
Nálam már nem találnak.

Mi az, amire a legbüszkébb vagy, mióta ezzel foglalkozol?
A legbüszkébb arra a képemre vagyok, amit a thaiföldi utam során készítettem egy szerzetesről. Elküldtem a Canon oldalnak is, abban a reményben, hogy elnyeri a tetszésüket, ők pedig közzé tették az oldalukon.

Mi inspirál, vagy motivál a mindennapokban?
Én magamat egy nagyon motivált embernek tartom, általában én vagyok az, aki fellendíti a többieket, ha rossz kedvük van. Tényleg a fotózás az, amiben megtaláltam önmagam, és ez az, amiből erőt merítek. Ha csinálok egy jó képet, napokig boldog vagyok – főleg ha megmutatom valakinek, és pozitív visszajelzést kapok attól a személytől, akinek számít a véleménye. A művészet ad erőt és motivációt.

Fotó: Képíró Inez

Mi az, ami boldoggá tesz?
A boldog emberek jelenléte. Nincs is annál jobb, mikor senki nem tart vissza téged, hagyja, hogy önmagad legyél és kibontakozhatsz mellette. Az életben rengeteg csalódás lesz még, ezért kell pozítív emberekkel körülbástyáznunk magunkat, akik már azzal is jó irányba terelnek, hogy tudjuk, számíthatunk rájuk. Én saját magamat is egy ilyen személynek tartom.

Mik a további céljaid ezen a téren?
A jövő még egy kicsit homályos számomra, egy évem visszavan a gimnáziumból, mivel nulladik évfolyamos voltam. Annyi biztos, hogy az utazás, a nyelvek és a fotózás végig fogja kísérni az életemet. A többit pedig majd meglátom, nem sietek sehova, minden percet próbálok kiélvezni, és a legjobbat kihozni belőlük.

Mit teszel, ha épp úgy érzed, elhagyott az ihlet?
Ha például néha nekiülök festeni, de nem tudom, mit alkossak, akkor félreteszem, és elmegyek otthonról. Elindulok sétálni a városba fülhallgatóval a fülemben, a kedvenc számaimmal a lejátszólistán, feltöltődök, nézelődök. Próbálom meglátni az apró történéseket: egy ölelést, egy kézfogást, egy mosolyt két ember között. A szobrokat, a padokat, a virágokat. Szóval keresek valamit, egy érzést, amit érdemes lenne megörökíteni, akár fénykép, vers vagy esetleg festmény formájában. És általában sikerül is megtalálnom. 🙂

 

Köszönöm Ineznek, hogy válaszolt a kérdéseimre, még több fotót Instagram-oldalán találtok, illetve nemrég kezdett bele egy blogba, ahol remélhetőleg sok gyönyörű verset olvashatunk még tőle a későbbiekben.

 

 

Szerző:

Kata

“Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron.”

Szólj hozzánk!