Brandon Hackett, avagy Markovics Botond könyvei közül a Xenoról már olvashattatok nálunk, ekkor interjú is készült a szerzővel. Most a legfrissebb kötete került górcső alá, amely egy regényt, négy novellát és egy transzhumanizmusról szóló esszét tartalmaz Bécsi József tollából. Ha a szó szoros értelmében vesszük, ez a kötet nem is annyira új, hiszen a könyv gerincét adó Isten gépei eredetileg egy évtizede már megjelent a Metropolis Media gondozásában, viszont azóta a szerző több jelenetet átírt, hogy az eltelt tíz év eseményeire és technológiai eredményeire is reflektáljon, tovább gondolja azokat, máshol pedig lerövidített, kivágott jeleneteket, hogy regény feszesebb és összeszedettebb legyen. Ezt az új és friss változatot az Agave Könyvek adta ki, akiknek ezúton is köszönöm a recenziós példányt.
A kötet az Isten gépeivel kezdődik. A regény fő színtere egy olyan alternatív jövőbeli “Janus-arcú” Föld, amely kötött pályán kering egy vörös törpe körül. Emiatt a nap éltető fénye vörösen ragyog és csak a felszín egyik oldalát éri, így a bolygó egyik oldalán perzselő hőség a másikon jégkorszaki állapotok uralkodnak. Az emberiség nem tudja, miként került a bolygó erre a helyre, és azt sem, mi célból, de igyekeznek hozzáidomulni az új körülményekhez. Tömeges kihalás és a kultúrák keveredése jellemzi ezt az új világot.
Az utolsó napok képei sokkolóak voltak: mindenhol fáklyák és tábortüzek pislákoló pettyei, makacs elszántsággal gyalogló embertömeg, döcögő autók fénycsóváiban az egyre elviselhetetlenebb hidegben megfagyott tetemek milliói.
A történetet elmesélője egy igen különleges nőnemű lény, akiről csak később derül ki, hogy kicsoda. A Budapesten élő Szofia életét figyeli meg, aki egy génmódosított szuper-intelligens lány (később nő), akire rendkívül kíváncsi. Ez a nézőpont érdekes választás egy férfi írótól, de nemcsak a női narratíva miatt, hanem, mert általában nagyon nehéz első szám egyes személy írott regényt mindenkivel megszerettetni. Ha az elmesélő nem szimpatikus, az a történetre is rányomja a bélyegét. Szerencsére itt ez nem teljesül és a női narratíva sem döcög, főleg annak köszönhetően, hogy egy nagyon logikusan gondolkodó, sok esetben szinte szenvtelen személyiséget kapunk a képességeiből adódóan. Szofia egy ellenséges és zárkózott személyiség, akit megviseltek a Génkontroll folyamatos vizsgálatai, valamint, hogy a beavatkozás nélkül született emberek folyamatosan kiközösítették és bántalmazták őt. Csak a bátyja, Scott, illetve később a milliárdos csemete, Bastien, akik ki tudják emelni az üvegburája alól.
Egy olyan lehetséges jövőt ismerhetünk meg, ahol testekbe épített chipekkel oldanak meg mindent: a regenerációt, a kommunikációt, sőt ezek által a szereplők szinte több időt töltenek a virtuális síkon, mint a saját bőrükben. Szemtanúi lehetünk a technológia felgyorsult fejlődésének, az anyagmanipuláció térnyerésének és a mohóság féktelenségének, láthatjuk, hogy ezek a változások miként módosíthatják az emberi életet, egy egész bolygó sorsát. Eljuthatunk egészen odáig, hogy feltegyük a kérdést: mikor érjük el emberségünk végét és alakulunk át valami mássá?
A történet csavaros és tragikus fordulatokat tartalmaz, több fejlődési útvonal is feltárul előttünk, így izgalomban nincs hiány. Ijesztő gondolatok kavarogtak bennem a regény befejezését követően és több síkon is átgondoltam az olvasott eseményeket, így a novelláknak csak később tudtam nekiállni. Két dolgot sajnáltam csupán, hogy a főszereplők érzései és gondolatai nem lettek jobban kifejtve, talán egyszer elolvasom éppen ezért a vágatlan, eredeti verziót, a másik pedig, hogy a Xeno olvasása után magasra tettem a mércét. Úgy éreztem, hasonló témákat boncolgat a két könyv és sok a hasonló momentum. Mondjuk ez nem baj, hiszen a szerzőjük azonos, de talán, ha fordított sorrendben olvasom őket, talán ez a regény még ennél is nagyobbat szólhatott volna (bennem).
Következzenek a novellák, amikről szintén szeretnék egy-két mondatban mesélni. A MI-teremtő az első a sorban, egy lángelméről szól a fáma, aki újabb és újabb mesterséges intelligenciákat teremt, nem pusztán heccből, hanem azért, hogy bebizonyítsa, az ember szolgálatába állíthatóak-e annak ellenére, hogy egy alacsonyabb “létformán” kell bábáskodniuk. Elfogadják-e az embert Teremtőnek?
Az utolsó író egy igazán szórakoztató kis történet, egy üde színfolt a kötetben, amit az író macskája ihletett. Egy olyan világban játszódik, ahol már minden regényt programok írnak, mindennap több száz cím kerül a piacra és az olvasók is másodpercek alatt betöltik saját elméjükbe a történeteket. Az utolsó humán író emiatt mély agóniában tengődik, ezért beszerez magának egy génmanipulált beszélő macskát, akinek a segítségével megpróbál visszakapaszkodni a „nagyok” közé.
A Homokba írt történet első oldalain nem értettem, hogy került ez az írás a kötetbe, de annál nagyobb volt a csattanó a novella végén. Amennyire értetlen voltam az elején és nem tudtam hová tenni, úgy lett a kedvencem a végére. Nem hiába, Rajaniemi regényeit is csípem.
A Mesterséges istenek történetét a címe tökéletesen leírja. Egy olyan jövőben játszódik, amely akár a MI-teremtő folytatása is lehetne. Mesterséges intelligenciák által uralt bolygól, galaxisok tárulnak a szemünk elé, amelyeket az elkorcsosult, vagy átalakított emberek ünnepeknek és valóságos „keresztesháborúkat” vívnak egymással.
Végül, de nem utolsó sorban, az esszé jól megmagyarázza a transzhumanizmus, illetve a szingularitás fogalmait, és megválaszolja azokat a kérdéseket, amelyek felmerülhettek az olvasóban a történeteket olvasva. Azt hittem, száraz és unalmas lesz számomra, de nem így történt, tökéletesen kiegészítette a kötetet. Összességében, ez egy alaposan kidolgozott, elgondolkodtató és akár valós jövőképet nyújtó könyv, amelyet azoknak ajánlok, akik szeretnek filozofálni az emberi élet értelméről, a mesterséges intelligenciák jövőjéről és nem rettennek vissza egy kis űrkalandtól. A sci-fi fanatikusoknak kötelező darab.
