Ítélet, vagy megítélés?

Ítélet, vagy megítélés?

Egy nap ülj ki egy térre, egy parkba, vagy egy kávézó teraszára, és nézd az embereket. Csak ülj és figyelj. Nézd meg a ruhájukat, a cipőjüket, a hajukat, az arcukat. Kövesd, hogy kikkel találkoznak, kinek köszönnek, hogyan beszélnek. Aztán gondolkodj el a saját előítéleteiden. Persze, most mindenki azt mondaná magáról, hogy én nem szoktam ítélkezni ismeretlenül. Pedig, de. Mind ítélkezünk, s ez által mind megítéltetünk, ez egy elkerülhetetlen társadalmi defekt. Minden esetben, ha meglátsz valakit, az utcán, akár ismered őt akár nem, megfogalmazódik egy gondolat, hogy a cipője nem megy a felsőjéhez, vagy, hogy borzos a haja, van egy rés a fogai közt. Igen észreveszed, én is észreveszem, nekem is kipattannak feltételezések a fejemből, hogy vajon, miért olyan az az illető amilyen, elméleteket gyártok a fejemben arra vonatkozóan, hogy milyen lehet az élete, hol élhet, milyen ember lehet, milyen a jelleme, majd ráébredek, hogy csupa olyan dolog jutott az eszembe, amit nagyon sok jóindulattal sem neveznék dicséretnek.  Mindenkivel megesett már, szóval te se légy szentebb a pápánál, te se hangoztasd fennhangon saját felsőbbrendűségedet, hogy te kivétel vagy az ember 7 bűne alól, mert nem.  Nem vagy az, nem vagy kivétel. Te is ítélkezel, te is elméleteket gyártasz, te is feltételezésekbe bocsátkozol, és ezzel nincs semmi baj. Normális emberi dolog, gyarló természetünk egy újabb romlásfoltja. Sivár olcsó lelked megnyugtatása, az által, hogy nem csak benned vannak hibák, nem csak te nem vagy tökéletesen karcsú, mindig csúcs formában, nem csak neked vannak tudásbeli hiányosságaid. A baj akkor van, ha ezeknek a feltételezéseknek meggondolatlanul adsz hangot, ha szavakba öntöd gondolataidat anélkül, hogy előtte bármiféle szilárd tudással rendelkeznél ítéleted tárgyáról. Ítélj, de ne ítélkezz. Nem nagy a különbség e két szó közt igaz, annyira könnyű, még kimondva is összekeverni őket. Talán csak pár betű dönti el, hogy barátot, riválist, vagy egyenesen ellenséget lelsz a szembejövőben, mert annyira egyszerű elkönyvelni valakiről, hogy hanyag, hogy ostoba, hogy könnyűvérű, hogy paraszt, hogy egyszerű, hogy tehetségtelen, vagy, hogy bolond. Könnyebb, ezerszer könnyebb, mint megismerni és megérteni a látszat mögötti miérteket. Nem állítom, hogy néha a látszat nem pontosan azt mutatja, ami belül van, se többet, se mást, azonban, sok esetben tévedünk, sok esetben nem csak fekete, vagy fehér van, nem csak igaz, vagy hamis lehet egy állítás. Sokszor olyan bélyeget nyomunk egy idegenre, amit talán mi magunk érdemelnénk meg. Ha valakiről elkönyveled, hogy ostoba azelőtt, hogy megbizonyosodnál róla, hogy valóban semmihez nem ért, és ennek hangot is adsz, nem magad válsz ostobává? Hiszen olyan információt adsz át, amit magad sem tudsz bizonyítani. Ennek ellenére megtesszük, minden alkalommal, mikor egy baráttal, barátnővel sétálunk az utcán, ülünk egy bárban, vagy épp bevásárolunk. Összesúgunk az emberek mögött, megvitatjuk, hogy SZERINTÜNK, milyen ő, eldöntjük magunkban, hogy hová tartozik, besoroljuk magunk fölé, vagy alá, és kitartóan tudunk kutatni, hogy rosszabbnak láthassuk, mint önmagunkat. Ezek vagyunk, mi? Mondhatnánk ezt is, azonban én hiszem, hogy az ember tud változni, ha képes meglátni saját hibáit. Szóval, legközelebb,akkor mondj ítéletet valaki felett, ha otthon a tükörbe nézve, vagy a lelkedet átvizsgálva bátran ki mered jelenteni, hogy te tökéletes, és kifogásolhatatlan vagy.

 

Kiemelt kép: http://likestory.net/will-surprised-learn-truth-people-really/

Szerző:

Nem a világ megváltását tűztem ki életcélomul, de ha néhány szavam, valaha szívekben talál otthonra, a mindenség problémáit nem oldom meg, de talán adhatok néhány perc nyugalmat a lelkeknek, miután újult erővel vívhatják saját harcukat a mindennapi sötétség ellen.