“Járkáló hegedű – négy lelkem feszül érte” – ismertető Váci Mihályról

“Járkáló hegedű – négy lelkem feszül érte” – ismertető Váci Mihályról

Szőkén, szelíden, mint a szél,

   feltámadtam a világ ellen,                                                                 

   dúdolva szálltam, ténferegtem,

   nem álltam meg – nem is siettem,

   port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

cirógatott minden levél.

– Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

Pacsirták, jegenyefasorok és ércesen kongó, szilaj érzelmek között született meg ez a kis ismertető, nem kevesebbről, mint a kedvenc költőmről, Váci Mihályról.
Ki ő? – gyakran szegezik nekem ezt a kérdést, mikor egy szelíd mosoly kíséretében őt nevezem meg hozzám legközelebb álló irodalmi személyként.
Általában annak ellenére, hogy számítok erre a kérdésre, mindig zavarba jövök tőle, hiszen persze, nagyon szép dolog lenne elmondani a Kossuth –díjat, illetve a kétszeres József Attila – díjat, meg azt, hogy a hatvanas és a nyolcvanas évek között az ország talán legnépszerűbb költője, hogy nyíregyházán született és valahol Vietnamban halt meg, esetleg, hogy Váci András festőművész testvére, de ettől az alkalmi hallgatóm nem fog túlságosan nagy indíttatást érezni arra, hogy közelebbről is megismerje őt.
Épp ezért most hagyom, hogy a versei beszéljenek helyette, belőle. Elmesélem azt, hogyan tud ő hatni.

Első komolyabb találkozásunkkor, melynek egy párszáz forintos, megviselt, antikváriumból kincsként szerzett, válogatott versekkel megtöltött kötet adott otthont, elég tanácstalan voltam a jövőmmel és magammal kapcsolatban. Nem igazán tudtam, hol vagyok és bár derengett bennem, merre van az a bizonyos tovább, képtelen voltam összefogni a körülöttem zajongó gondolatfoszlányokat.
Itt jött képbe ő.
Kezembe kaptam hirtelen felindulásból és magam sem hittem el, de szólt hozzám az, amit olvastam.

Váciról tudnotok kell, hogy ő nem törekszik magáért, nem magát akarja visszaadni nektek abban, amit leír, nem akar megfelelni.  Ő más, és talán épp ez a másság az, ami megfogott engem.
Mesél és tanít. Lángol. Tudásvágy, igazságérzet, hagyomány és tettek.
Vállára vesz és visz tovább. Nem hagyja, hogy megadd magad. Ha kell, félrevert harangok között szikrázik fel, ha arra van szükséged, leül veled a félhomály nyomta rideg szobákba és megfogja a kezed.

Váci Mihály Forrás: mediaklik.hu

Váci Mihály
Forrás: mediaklik.hu

Neve kapcsán gyakran felmerül egy szerintem igazán megjegyezhetetlen „izmus”, az unanimizmus. Sokak szerint ez az egyetlen olyan irányzat, amihez ténylegesen köthető. De mi is ez a nem túl biztató nevű valami, aminek a híve volt?
Az unanimizmus jelentése közös lelkűség. Célja, hogy ne egy-egy történetről vagy sorsról essen szó, hanem arról a történetről és sorsról, amely mindegyikünkben közös.
Váci Mihályban ott él az örökös késztetés, a fel! fel!, az igény a tágas tér és a szabadság iránt, de egy olyan szabadság iránt, amely mindegyikünké. Gyakran idézi meg gyermekkora tájait, a bibliai biztonságot, hisz abban, hogy a világot mi alakítjuk vagy váltjuk meg.
Kezeket akar összefonni, együtt nekifeszülni a terheknek, nem engedni el a leggyengébbeket sem.

…pedig bizony ő sem volt hagyományos értelemben erős. Ifjúsága nagy részét betegeskedésben töltötte, és nagyon korán, mindössze 46 évesen hunyt el. 
Mi maradt mégis utána?
15 év nyilvánosság, emberek szeretetében az emlékezés, vitás politikai kérdések.
Versek.
Versek, amelyek festenek, lángolnak, fojtottan kiabálnak.

Számomra példakép. Sokak nem tartják őt „elsővonalas költőnek”, bár szerintem zseniális képalkotásai alapján ide is sorolható. Fontos, mert a versei csak úgy kiszakadnak a belsejéből. Darabot kapok én. Belőle.

Ha felkeltettem az érdeklődéseteket, ezeket a köteteket ajánlom figyelmetekbe:
Szegények hatalma, Eső a homokra, A sokaság fia, Százhúszat verő szív,

 Lángolni akarok és mesélni. Tanítani akarok, ott akarok ülni az utolsó padban. Emelvényen állni és valahol megbújni a sokaságban. Fűszálakat számolva, jegenyefák derekát simítva. Tenyérbe, ökölbe.
Ha nagy leszek, Váci Mihály akarok lenni.

Tetszik lentről a vergődő, merész,

örökké hajszolt felemelkedés:

a mindig magasabb, az örökös,

az egyre feljebb feszített körök,

a fel! csak fel! az elkápráztató,

szivet robbantó vad kapaszkodó.

tetszik a fojtogató szívverés.

Ki tudja: e meredek mily nehéz!

Mit kell legyűrni, milyen terheket,

mily súlyos a szív a világ felett,

mikor lehúzza mindenki oda, hol

igazán boldog volt valamikor.

– Váci Mihály: Pacsirta

Szerző:

"Ha itt nem találsz, keress meg ott."