Mennyire akartam, hogy szeressenek. Mennyire vágytam az elismerésre. Teszteltem meddig mehetek el. Meddig játszhatok a szívekkel, Megvártam még megkedvelnek, majd kacagva továbbálltam.
Hiszen csak ennyit akartam, tudni, hogy lehet engem is szeretni. Újra és újra meg kellett győződnöm róla. Hogy közben hány szívet törtem. Ki tudja. Akkor nem számított. Játszottam, mert hagyták.
Játszani hívtatok, és én beálltam. Játszottatok ti is. Győztesek nem is voltak talán, csak mentünk körbe körbe a táblán. Ugyanazokat a mezőket tapostuk más bábukkal. Nem volt cél. Nem voltak szabályok. Senki nem mondta, hogy mit szabad és mit nem. Bármit lehetett.
Aztán volt akivel folyton ugyanannyit dobtunk, egy mezőn álltunk mindig, és nem ütöttük ki egymást. Egy ideig. Majd egyikünk ráunt, és lepöckölte a másik bábut. Kegyetlen szívjátszma volt ez, vagy csak könnyed szórakozás. Szívekkel játszottunk, de ritkán szerettünk. Talán sosem.
Aki szeretni kezdett, az vesztett. Ki kellett állnia, hiszen neki már volt tétje a játszmának. Néha szerettem volna én is levenni a bábum, megköszönni a játékot és magammal vinni a sárga figurát. Persze nem lehetett, nem jött volna. Így mentem tovább.
Nem emlékszem, mikor mondtam, hogy elég. Én untam meg a játékot, vagy a játék engem. Talán csak túlléptem a korhatárt. Olykor fájt is, azt hiszem, de már a fájdalom halvány szilánkká törpült, ma mosolyogva emlékszem vissza. Mennyre szépek voltatok néhányan, mennyire örültem néhányotoknak.
Köszönöm a játszmát, jó ellenfelek voltatok, vagy inkább csak játszótársak.
