“Javíthatatlanul szentimentalista lélek vagyok” – interjú Sipos Nikolettel

“Javíthatatlanul szentimentalista lélek vagyok” – interjú Sipos Nikolettel

A mai interjú alanyom egy lelkes blogger, Sipos Nikolett lett. A “Csak a szavak” című blogoldalán különböző gondolatfolyamokat és elgondolkoztató szószösszeneteket olvashattok, amelyek kis betekintést engednek Niki saját világába, illetve kibontakozó művészetébe. Reméljük, hamarosan a versei is napvilágot látnak.

Olvassátok szeretettel a vele készült interjút!

Mesélj magadról! Kicsoda az a Sipos Nikolett?

Februárban lesz 23 éves, tipikus vízöntő, hivatásos könyvmoly. Magyar-angol szakon tanul immár negyedik éve: középiskolai tanár lesz belőle, hacsak nem folytatja a tanulmányait. Imádja a csokit és a túró rudit, tea- és kávéfüggő, egyébként nem bírja a koffeint. Szenvedélyesen szereti falni a könyveket. Spirituális beállítottságú, kezdi magának felfedezni a buddhizmust és folyamatosan javítani akar önmagán. Végtelenül naiv, szeret mindent megkérdőjelezni, jellemzően felsorolásokban beszél, és néha még a saját gondolatait sem érti. Szereti azt hinni, hogy jó humora van, amire néha-néha kap is visszaigazolást.

Egyébként: magam sem tudom.

Mióta írsz? Hogyan jött az ötlet, hogy alkotni kezdj?

Talán gyerekkoromban kezdődött, amikor megtanultam a betűket és rájöttem, hogy már nem csak rajzokkal tudom kifejezni a gondolataimat. Nyolc évesen kaptam egy naplót karácsonyra, eleinte csak abba írogattam, később pedig nagyon sok mesét találtam ki, amit néha fel is olvastam a családomnak. Sajnos a maximalizmusom már akkor kibontakozott: mára már egy sincs meg közülük, mert később rossznak tartottam őket és az összeset eltűntettem. Azóta csak a gyerekkori naplóim vannak meg.

14-15 éves koromban aztán újra elkezdtem játszadozni a gondolattal, hogy másoknak is írni kéne, akkor kezdett a személyes blogom kicsit komolyabb irányt venni. Aztán egyre több irodalomtanártól kaptam visszajelzést, hogy érdemes lenne az írással foglalkoznom, egyikőjük pedig megkérdezte, mióta alkotok, mert szerinte van tehetségem hozzá. Akkor az volt a válaszom, hogy „tegnap óta.” Közölte velem, hogy nem szabad kiaknázatlanul hagyni a „tehetségemet”, és akkor döbbentem rá, hogy nekem születésem óta az irodalom az életem. Három évesen is már az Öreg néne őzikéjét kántáltam a nappaliban, míg a nagymamám a konyhában főzte nekem az ebédet. Azóta dédelgetem a gondolatot, hogy írnom kell, de egyelőre a blogom az egyetlen nyilvános felületem. Nemrég a versekkel is megpróbálkoztam, jelenleg még gyűjtöm a bátorságot, hogy tovább merjek lépni.

Mi inspirál? Mi motivál?

Elég elcsépelt lenne azt mondani, hogy az élet, de tényleg így van. Általában az apró dolgokban látom meg a fantáziát: egy mosolyban, egy emberi gesztusban, egy esőcseppekkel csipkézett pókhálóban vagy a buszon egy kisgyerek nevetésében. Javíthatatlanul szentimentalista lélek vagyok.

Arra, hogy mi motivál, nagyon nehéz választ adnom. Legjobban talán maga az önző indok, hogy szeretném magamból kihozni a maximumot és adni akarok valamit az embereknek. Egy mosolyt, egy új perspektívát, vagy akár egy utolsó reménysugarat. Legszívesebben túró rudit adnék mindenkinek, de azt nem lehet, ugyebár.

Mesélj a művészetedről! Mit jelent számodra?

Az íráskezdeményeimet közel sem nevezném művészetnek, de annyi bizonyos, hogy nagyon sokat jelentenek számomra. A blogomnak köszönhetően megörökíthettem a felnőtté válásom szokványos dilemmáit és emlékművet állíthattam a gondolataimnak, amiket sokszor öröm visszaolvasni. Néha én is meglepődök, mennyire szarkasztikusan láttam a világot, aztán rájövök, hogy valahol még most is így van.

Olyan, mintha az írásaimmal eladnám a lelkem darabkáit. Ki tudja.

Mi az, amit adni tudsz az embereknek, azáltal amit csinálsz?

Ebben a kérdésben inkább mások véleményére hagyatkoznék: páran már említették, hogy inspiráló személyiség vagyok a számukra és az írásaimat olvasva úgy érzik, nincsenek egyedül.

Küzdésvágyat, motivációt, gondolatokat, új nézőpontokat és néhány kósza felkacagást. Talán.

Van valaki, akire felnézel, esetleg olyan művész, akit példaképednek tekintesz?

Akikre felnézek: Tolsztoj, Dosztojevszkij, Jókai, Pilinszky és Baka. Példaképeim soha nem voltak, inkább a fejemben élő idealizált énemhez szeretnék hasonlítani.

Kinek ajánlanád a blogod?

Mindenkinek, aki szereti.

Viccet félretéve: a szentimentális lényeknek; akik szeretnek rácsodálkozni az élet dolgaira, és akik szeretik mások gondolatfoszlányait olvasgatni. Akinek tetszik, amit és ahogy írok. Kell hozzá egy adag sötét világnézet, egy csipetnyi szarkazmus és néha másfél teáskanálnyi irónia is. Persze igyekszem pozitívan szemlélni a világot, de még mindig a két véglet között mozgok.

Milyen műfajokban alkotsz?

Ha a blogomra gondolok, talán gondolatfolyamként tudnám a legjobban meghatározni. Magamnak, az írógépemnek és a varrott füzetemnek néha még verseket is írok – egyébként szeretnék még kísérletezgetni. 20 éve falom az irodalmat, de megszólalni még nem igazán mertem rajta.

Mik a további céljaid ezen a téren?

Szeretnék többet írni, mind a blogomra, mind pedig magamnak: ha pedig eljutok odáig, hogy folyamatosan tudok alkotni, és nem lesz bűn rossz, ami kiömlik a fejemből, akkor szeretném folytatni ezt a jó szokásomat. Ha megjelennek valahol, kimondhatatlanul örülök, ha pedig nem, nyolcvan évesen lesz mivel szórakoztatnom az unokáimat.

Persze, szeretnék író lenni, de melyik 23 éves magyar szakos nincs ezzel így. Pláne, ha még angolt is tanul.

Mi az, amire a legbüszkébb vagy, mióta írással foglalkozol?

A legbüszkébb arra vagyok, amikor annyira megnevettettem az egyik nálunk gyakorlótanárt az írásommal, hogy nem bírta felolvasni a többieknek. Egy zsoltárt kellett írni házi feladatként, amit én az akkori irodalomtanárom dicsőítésére szereztem. Magamhoz hűen tiszta iróniával íródott, máig ez az egyik kedvenc saját szövegem.

A másik pedig, hogy verset kellett írnunk, immár egy egyetemi szemináriumra, amire az oktatóm azt mondta, hogy többoldalas pszichoanalitikus elemzést érdemelne, és mindenképp foglalkozzak a költészettel. A rákövetkező öt hónapban alig fértem a bőrömbe.

És végül, mi az, ami boldoggá tesz téged?

A családom, a barátaim és az élet szokványos, csodával teli pillanatai. Egy jó könyv, a pöttyös pizsamanadrágom és a tündérfényem társasága, a száraz fehér pezsgő, egy jó kávé, egy tábla csokoládé, és az euforikus pillanatok, amikor csak egyszerűen örülök, hogy élhetek.

Köszönöm az interjút!

Ha kíváncsivá tett az interjú, Niki blogjára ITT kukkanthattok rá, a facebook oldalát pedig EZEN a linken érintek el.

A kiemelt képet Niki küldte.

Szólj hozzánk!