Jégbe fagyott szavaink

Jégbe fagyott szavaink

Annyi mindent mondanék.

Írhatnék arról, hogy elmúltak az ünnepek, és csak azt a megszokott, keserédes űrt hagyták búcsúzóul: egy titokzatos parfümillat, ami már csak azután kísért, hogy az illető elhagyta a szobát. Vagy arról a végtelen szomorúságról, amit az év első hajnalán, az aluljáróba igyekezve találtam a talpam alatt heverő, eltaposott konfettidarabok és szakadt szerpentinek mámorának sírhelyeként.

Írhatnék arról, hogy tegnap végre havazott, pedig már szinte elfelejtettem, milyen érzés, ha egy pehely mosolyának súlya megül az arcomon. Hogy már alig emlékeztem a hófelhők kavarta illatra, vagy a csendjére. Nem is odakinn, hanem mikor bennem ver visszhangot.

dfbd1819fadd85a780379cec7b3da96e
Mégis egyre csak ti jártok a fejemben. Rátok gondolok, akik lassan már arra sem emlékeztek, miért küzdötök, hiszen ez a véget nem érő csata már a véretekbe ivódott. Nem találjátok a kiutat, mentségekből, kipukkanó ígéretekből és csillapíthatatlan vágyakból építkeztek, de végül újra meg újra összeomlik a vár. Együtt lapátolunk, a szemétbe hajítjuk a törött darabokat, és elkenünk néhány halott könnyet a porban, mintha egyikünk sem látta volna.
Látom, ahogy egyre csak ostorozzátok magatokat kimondott és elhallgatott szavakért, várakozásért és titkolt reményekért, mintha szégyen vagy bűn lenne, hogy még tudtok hinni. Mindent odaadtok, és emelt fővel viselitek, hogy újra meg újra eltaszítják az ölelésre tárt karokat. Meddig bírjátok? Mikor pattan el az a bizonyos utolsó húr, mikor szakad félbe ez az elnyújtott, régi melódia? Mikor áshatjuk a kert végébe a csontvázakat? Mikor mentjük meg végre az agyonkarcolt szíveteket?
Nézlek benneteket, és nem tudom a megoldást, de belül félek. 
Figyellek, és inkább mélyre rejtem, elzárom a bizalmat és a hitet, mert látom, hogy hova vezethet. Szögesdrótot emelek, vizes árkot ások, a kulcsot eldobom… átjuthat, aki hajlandó küzdeni. Gondolom, nem hibáztathatom azt, aki már az első pirkadattal sarkon fordul, és vissza sem néz…
Dühös szikrákat szül a hajnal értetek.
Pattogó tüzijátékkal dalolnak a pislákoló csillagok.

e70fb6550ffdc9c8294394c4ca348db9

Ülök. Csend. A kinti lámpaoszlop arany fényében részegen táncol egy árva, tegnapról idetévedt hópehely. Kecses a mozgása, rettenthetetlen. Harcos, akárcsak ti. Azt kívánom, bár megmenthetném, de nem érem el, így csak figyelem a szelet, és várok.
Talán irgalmas lesz.

Szerző:

Kata
"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."

Szólj hozzánk!