#karakterek és történeteik

#karakterek és történeteik

#karakterek és történeteik; avagy címtelen írásaim (részlet)

ültem a bárszéken, hátammal támasztottam a kocsmapultot. néztem a blue monday koktélom legalját a kezemben, és vártam, hogy a fejembe szálljon a vodka esszenciája. bele akartam szédülni, el akartam veszni a kék löttyben, feloldódni a pohár aljában, örökre megsemmisülni. a hangfalakból valami ősrégi, molyrágta lemez szólt, az énekesnek olyan volt a hangja, mintha fojtogatnák a torkát, vernyákolt össze-vissza. egyébként a poén az egészben, hogy tényleg hétfő volt, méghozzá egy elég mocskos hétfő. cseszettül nem volt kedvem a sarki lebujban ücsörögni, szar koktélokat iszogatni, és nyalogatni a rohadtul gennyesre duzzadt sebeimet a szívemen, meg ilyenek. azon méláztam, hogy minek vagyok ott egyáltalán? nem is értettem. csinálhatnék értelmesebb dolgot is. például szerezhetnék egy kis port frenkytől. vagy leugorhatnék egy háztetőről. elmehetnék a mosodába, és végre kimoshatnám a hat hetes szennyesemet. felhívatnám mondjuk a pszichiáteremet, doktor strummant, és a tudtára adhatnám, hogy élek és puszta leszaromból nem jelentem meg három hete a közös kis ötven percünkön.

ehelyett kikértem a nyolcadik blue mondayomat, nyomatékosítva a pultosban, hogy több vodkát tegyen bele. rágyújtottam a fogalmamsincs hányadik cigarettámra, és hallgattam tovább az elcsépelt zenét.

azon gondolkoztam, hogy mi értelme. úgy saccperköbö az egésznek. az életemnek. a tiédnek. a pultos luvnyáénak. a mellettem lévő széken páváskodó néger, kigyúrt tökfejének. és ha netalán van értelme, akkor hol kell keresni. lehet tényleg én vagyok csak ennyire elbaltázott, hogy reggelente szarok rá mindenre, felemás zoknit veszek – olykor koszosat is, ugyan már, kit zavar -, belebújok harmadnap is ugyan abba a rongyossá hordott egybe ruhába, felhúzom a lyukas bakancsomat, jó kis kukás sapka a fejemre, és teásbögrével a kezemben indulok útnak – mert miért ne tehetném meg.  útnak. ja, jó vicc. azt se tudom, hová kell mennem. hova tartsak, mi felé közelítsek.

hová tartok egyáltalán? a nagy büdös sehová.

doktor strumman ilyenkor mindig azt kérdezi: kedves, hová akar tartani? amíg nem tudja, mi a cél, nem fogja tudni, melyik útvonalon menjen. én meg általában azt szoktam erre reagálni, hogy rágyújtok egy cigarettára, ő meg rendszerint újra és újra elém teszi a táblát, melyen hatalmas betűkkel virít a no smoking felirat, majd elnyomom és onnantól a maradék idő csendben telik el. nem szoktam komolyan venni a pacák mondókáját, egyébként se csinálok semmit úgy, ahogy akarja. az antidepresszánsból minden reggel a napi adagot kulturáltan belepöccintem a wc-be és leküldöm egy liter vízzel. hetente megjelenek a gyógyszeres dobozzal, a doki kiönti az egészet egy fémtálcára, majd elkezd számolni. a végére érve elégedetten bólint. én meg alig tudom visszatartani a röhögést. milyen kis naiv, hogy bízik bennem. én senkiben sem bízom, még magamban sem.

viszont, egy dolgot elhittem neki. harmadik alkalommal lehettem nála, amikor is az ötven perc abból állt, hogy megállás nélkül dumált. el is feküdtem a kanapén, hogy na, ez rohadt unalmas lesz. erre, az ötödik percnél ráeszméltem, hogy igaz lehet minden, amit ott, akkor mond. azt taglalta, hogy mi lehet az oka annak, hogy sikertelenül telt el a 20 évem, és ez is vár rám, ha nem ébredek fel. kifejtette, hogy rossz családmodellben nőttem fel, nem azt kaptam, amit kellett volna, ami egyáltalán elvárható lett volna. ezért rosszul kezdtem el építkezni, minden kicsorbult, eldeformálódott. szerinte, innentől az a feladatom, hogy felismerjem a hibás beidegződéseimet, a rossz szokásokat – mint agyi, mint érzelmi szinten -, kijavítsam őket, és elkezdjem az életemet, a szüleim árnyéka nélkül.

large (1)

http://weheartit.com/

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.